Strandolda

Ezek strandos fotók még a nyári próbálkozásaim melléktermékei. Ezt a néhány – legyünk őszinték, egyelőre nem épp fotótörténeti jelentőségű – képet a későbbiekben egy nagyobb sorozattá tervezem felbővíteni, úgyhogy ez egyelőre csak amolyan demo (hogy nagyjából kábé mégis).

Pedig a strand sorozat nem is olyan egyszerű vállalás. Ha máshonnan nem, egy korábbi bejegyzésemből már tudhatjuk, hogy strandon fotózni amennyire érdekes, legalább annyira embert próbáló feladat. 
Nem is elsősorban a vizes élőhely, meg a hőség okozta technikai nehézségek, hanem maguk a strandolók miatt. És be kell vallanom, én a magam részéről velük szemben megértő vagyok.

Hogy mást ne mondjak, én se lennék különösebben boldog attól, ha önfeledt pancsolás, barnulás meg lángosozás közben egy nagydarab, szőrős, fürdőgatyás manusz fényképezőgéppel macerálna, még akkor se ha csak távolról. De mivel azonban én általában nem úgy szoktam, hát pláne!

Szóval kellő empátiát gyakorolva (nem mellesleg a felszerelésem és saját épségemet szem előtt tartva) rendszerint igyekszem a bennem munkáló fotóst kordában tartani. Ez nem mindig könnyű, bár maradandó frusztrációt azért nem okoz, mert ha fotó nem is, legalább a wellness megvan.

Barcsi strand léha lazulásra abszolút alkalmas, úgyhogy akkor sem lett volna hiányérzetünk, ha csak az utóbbi van, de erre a napra történetesen kölcsönkaptam Atus-tól GoPro Hero nevű készségét, ami egész más dimenzióba helyezte a napunkat. Hogy ez a kis GoPro mi mindenre is alkalmas, arról ITT meg ITT van egy kis ajánlottan megnézendő videóaanyag.

Amellett, hogy ez a kis okosság víz alatti, meg fölötti munkát egyaránt jól viseli (szemben egy blokktéglányi tükörreflexessel) kicsiny mérete okán nem is sokan veszik komolyan, úgyhogy a rosszalló tekintetek kevésbé akadályozzák a kibontakozást. Ennek, no meg a jópofa halszemes torzulásnak köszönhetően egész vicces képeket is készíthetünk.

A GoPro persze alapfunkcióját tekintve videó, ami egymás között szólva engem rendszerint nem nagyon hoz lázba (gépemmel jó ha szumma 50 másodpercnyi videóztam), de a hivatkozott linkek megnézése után nem kérdés, hogy ennél komoly hiba lett volna kihagyni. Saját, meg az utókor örömünkre így készültek nagy számban mindenféle lubickolós, sodródós, ugrálós, meg víz alatt úszkálós videók. 

A siklósi műintézmény látogatásakor már Isti nyúzta Atus kis gépét (mondom én, hogy jó cucc), így maradt a tükrös, amit szauna, hassüttetés meg a mindenféle medencékben elkövetett lamantinkodás mellett mindössze néhány kép erejéig halásztam elő. Egyébként ha már lamantin, akkor dugong jeligére csak nektek, csak most, ajándékba szeretettel az alábbi önarckép. Csííííz! :D

Esküvői fotózások II.

Korábban már több alkalommal is azon lamentáltam, szabadkoztam, hogy az esküvői fotózás valamiért nem, és lényegében azért írtam, ami írtam, mert szó szerint így is volt.

A helyzet mostanra annyit változott, hogy ha így folytatom, a végén még az is lehet, hogy megkedvelem.

Biztos sokat nyomott a latban, hogy az elmúlt időszakban volt néhányszor érkezésem Juhász Balázzsal elmenni esküvői fotózni, ami lassacskán kezdte bennem más megvilágításba helyezni ezt az egész műfajt. Balázs ugyanis nem csak zseniális fotós (a Párizs és az India könyvei után azt hiszem ez nem is lehet vita tárgya), de – jó két évtizednyi tapasztalattal a háta mögött – hihetetlenül rutinos is (a kettő azért nem mindig áll így össze), úgyhogy volt mit ellesni tőle.

Ezeken a fotózásokon amolyan másodfotósként tulajdonképpen elég szabadon, mindenféle kényszer vagy kötöttség nélkül kattogtathattam, de ha közben valami ötletem támadt, akkor Balázs előre engedett és nyugodtan megcsinálhattam, amit gondoltam. Hálás dolog volt ez így, köszi ezúton is!

Ezen alkalmak utána azon kaptam magam, hogy egyre gyakrabban nézegetek mindenféle esküvői fotókat. Szóval elkezdett foglalkoztatni a dolog. Ezért is örültem meg, amikor nyár elején Kiss Zoli fotóskartárs ajánlására megkeresett Viki és Norbi. Egész pontosan megkeresni Norbi keresett meg, de aztán találkoztam Vikivel is :)

Amikor leültünk megbeszélni a részleteket, mindjárt nagy örömet okoztak azzal, hogy a szombati esküvő helyett pénteki napra időzítették a fotózást. A szokásos rend szerint ugyanis az esküvői fotózást délután egy óra, meg a fél 3-as ceremónia közé suvasztják be, úgyhogy az rendszerint rohanással, kapkodással, és kezelhetetlenül kemény fényekkel telik. A helyzet az, hogy mindezt a saját példánkból is tudom, mert  a mi esküvőnkön is pont így volt.

Viki-ék ennél előrelátóbbak voltak, egész biztos nem függetlenül attól, hogy Norbi maga is amatőr fotós. A megbeszélésen minden részletkérdést sikerült tisztázni, némi fejtörést csak az általuk kigondolt sok helyszín jelentett. A Kodály Központ, Zsolnay Negyed, kézilabdacsarnok, lakatfal és szántóföldes fotózás első blikkre elég zsufis délutánt feltételezett, de megígértem, hogy ha csak egy mód rá, megpróbálunk mindenre sort keríteni.

A Kodály Központ helyett végül ugyan a Tudásközpont statisztált, de a lakatfaltól eltekintve a többit sikerrel abszolváltuk. Előzetesen abban maradtunk, hogy szeretném, ha a fotózás egyfajta közös munka lenne, és ez szerencsére így is lett. Jófejek voltak, vidámak és nyitottak mindenféle ötletre. Szerintem jó csapatot alkottunk és nem csak a fotók készültek el, de azt hiszem jól is éreztük magunkat. Sok boldogságot nekik utólag is!

Velence

Nem csak szokatlanul melegnek, de munkafronton is elég meredeknek bizonyult az idei nyár, úgyhogy augusztus végére teljes mértékben megalapozottnak éreztünk egy hosszú hétvégés vízközeli relaxálást. Leginkább a kíváncsiság hajtott, amikor a jól ismert és minden szempontból kézenfekvő Balaton helyett ezúttal a Velencei-tó mellett döntöttünk. Ez az a hely, ahol rajtam kívül szinte már mindenki járt, de amit én eddig jobb esetben is legfeljebb kisméretarányú iskolai atlaszokból ismertem. Ezért is gondoltuk, hogy ezúttal ide.

Boldog "SZÉP" Kártya tulajdonosként szálláshelyileg nem állt túl bő választék a rendelkezésre, de egy közepesen szimpatikusat azért sikerült kiválasztani. A neten látott képek gyakran csalókák, ennek köszönhetően ezúttal is alaposan felülbecsültük a szállásunk színvonalát. Persze igazságtalan lennék, ha nem emelném ki, hogy cserébe nem csak tóparti kilátást, hanem a szocreál SZOT üdülős fílinget is felár nélkül kaptuk meg.

Itt nemcsak a műbor fotelek és a hozzá tartozó pártszékházi dohányzóasztal voltak nagy idők tanúi, de alighanem a falfesték is, ami minden jel szerint még Kádár aktív évei alatt száradhatott meg.
Ebben a miliőben csak a határozottan stílusidegen IKEA ágy keltett nehezen feldolgozható zavart. A jelenség előtt sokáig értetlenül álltunk, végül egyéb magyarázat híján, ezt egyszeri botlásként fogtuk fel, ami szerencsére nem sokat vont le a létező szocializmus egyik utolsó bástyájának számító kvártély értékéből.

Ezt az apró megingást szerencsére gyorsan feledtette az épület bármelyik része, beleértve az udvart is, ahol gazzal benőtt homokozó, rogyadozó szalonnasütő, és rozsdásan árválkodó lengőkugli voltak az egykor minden bizonnyal pezsgő szakszervezeti üdülői élet reliktumai. Az udvar után nagy örömünkre már közvetlenül a tópart következett, ami mindenképpen sokat javított a komfortérzeten. 

A gyékényünkre telepedve – Balatonon szocializálódott strandolóként – eleinte nehezen tudtunk szabadulni az érzéstől, hogy tulajdonképpen most is a Balcsin vagyunk. Ebből csak az zökkentett ki, amikor szemfáradás nélkül át tudtunk tekinteni a túlpartra, ami valamiért gyanúsan közelinek tűnt.

A tópart egyébként határozottan minimál infrastruktúrával operált, értve ezalatt a ritkásan elhelyezett (egyébként is kétes állapotú) lejáró lépcsőket, valamint az öltözőfülkék szinte teljes hiányát. Ezen utóbbinak köszönhetően, érdekes műsorszámként, hosszú idő után újfent nagy számban lehetett látni derék köré csavart törülközővel gatyát cserélni próbáló strandolókat. 

Ilyenkor érdemes körültekintően eljárni, mert az amúgy teljesen érthető gyorsaság és kapkodás itt fokozottan a hatékonyság ellen dolgozik. Ezt figyelmen kívül hagyva (halmazati hátrányként fél lábon egyensúlyozva) nagyon könnyen a szétbomló törülköző, és a térd alatt épp felcsavarodó fürdőnadrág csak burleszkbe illő mutatványokkal megoldható ördögi körébe kerülhetünk.

A nosztalgia-faktor a városközpont felé közeledve egyre inkább alábbhagyott, de nem igazán tudtam eldönteni, hogy ennek most örüljek-e vagy épp ellenkezőleg. Tiszta város (Agárd-Gárdony), rendes ház, és kirívó merényletekkel catering-fronton sem találkoztunk. Leszámítva vicceskedő feliratokat, miszerint sem csúnya, sem pedig „szép” kártyát nem áll módjukban elfogadni. 

Innen egy közepes sétával elérhető – a nagyjából egy kupacban található ­– Gárdonyi emlékház (miután erős húsz éve róla elnevezett utcában lakom, már csak hivatalból is illő volt a látogatás), a jó hírű helyi fürdő (ezt mondjuk kihagytunk), egy gyerekeknek épített impozáns rönkvár (sajnáltam is, hogy túlkoros vagyok hozzá), a pálinkamúzeum (tudom, hogy ezután sok ismerősöm méla megvetéssel töröl a Facebook-ról, de ezt is szkippeltük), no meg a Sándor Károly Labdarúgó Akadémia, ami MTK szurkolóként nekem különösen izgalmas volt (még akkor is, ha a kerítésen meg a névtáblán kívül lényegében semmit sem láttam belőle).

Ezt, no meg az élelmiszer beszerzésre irányuló (Aldi-ig tartó) sétákat leszámítva szigorú pihenést írtunk elő magunknak. Ezt olyannyira betartottam, hogy ezúttal még fotózással sem voltam hajlandó strapálni magam. A tópartozás heverészés-pancsolás-száradás sormintában telt, a felszerelést csak rövid időre, kizárólag esténként kotortam elő a táska mélyéről. Emiatt túl sok kép nem készült, de mivel a kipihenés része a terveknek megfelelően maradéktalanul teljesült, ezt ezúttal nem is igazán bántam.

Rockmaraton 2012

Látjátok milyen kis szorgalmas vagyok? Máskor hetekig semmi, most meg bő egy héten belül mindjárt két poszttal is jelentkezem. Pedig se fotóm, se mondanivalóm nem lett több, a szabadidőm viszont annál inkább. A szokásos múlt heti kosárlabdázás közben ugyanis olyan sikeresen leamortizáltam a bal bokám (jóképű belboka törés), hogy az ellátó orvos először hellyel és röntgennel, végül egy helyes mankóval, fekvőgipsszel és több heti ágynyugalommal kínált meg.

Ha ez önmagában még nem lett volna elég, átmeneti járóképtelenségem mellett egy füst (akarom mondani gipsz) alatt egyúttal mindjárt röpképtelennek is bizonyultam, így a hónapok óta tervezett római utunknak búcsút inthettünk. Mindemellett lakás felújítás kellős közepén vagyunk, úgyhogy nem lettünk túl vidámak.

Ha már egyszer így alakult, legalább megpróbálom a helyzetből a lehető legtöbbet kihozni, így vettem elő a korábban prolongált olvasnivalóimat (amennyi akad, valszeg kétévi táppénzzel se végeznék velük), no meg persze vinyón huzamosabb ideje szunnyadó fotóimat. Így kerültek elő az idei Rockmaraton készült képek is.

Az talán jelent valamit, hogy annyira megfeledkeztem róluk (pedig nem volt olyan rég), hogy határozottan meglepődtem, amikor előbukkantak és ha nincs a mostani nem várt malőr, minden bizonnyal még hosszú hónapokig ott kushadtak volna a helyükön anélkül, hogy hozzájuk piszkáltam volna.

Pedig a lényegét tekintve az idei Rockmaraton sem sokban különbözött az eddigiektől (leszámítva azt, hogy a rendezők deklarált szándéka szerint állítólag ez volt az utolsó), de idén valahogy valamiért sehogy se találtunk egymásra.

Már tavaly is egy kicsit idegenül mozogtam, de idén aztán végképp nem találtam a helyem. Vagy én nem tudtam befogadni a rendezvényt, vagy a rendezvény engem, de az talán mindennél beszédesebb adat, hogy összesen kétszer egy órát töltöttem kint. Persze mindkétszer azzal áltattam, magam, hogy holnap majd korábban kijövök és tovább maradok, de aztán valahogy ebben is maradtam.

Pedig a zene, az ott partizó furcsa fazonok (hozzáteszem, a jófejség faktor idén is magas volt), az atmoszféra, meg egyáltalán ez az egész szubkultúra a hozzám hasonló tagoknak igazi unikális élmény, úgyhogy a fentiek ellenére – ha esetleg mégicsak lenne valamilyen formában (amire azért volt némi utalás) – aszem azért újból bepróbálom majd magam. 

Dribli SC

Lassan belendül a fociszezon. Ilyentájt, ahogy az lenni szokott, pörög a laszti, pattog a szotyi, a spori anyja  meg csuklik. A szurkoló  meg kedvére szurkolhat a válogatottnak,  a Fradinak, Barca-nak, vagy akár a helyi reménységeknek. Az aranylábú főszereplők közben a pályán küzdenek, hajtanak, brusztolnak és mindenféle trükköt bevetnek, hogy a bőrgolyóbist valahogy a hálóba passzírozzák. Persze a 90 perc hosszú idő, ezt épp ésszel focival kitölteni nem lehet, ezért egy-egy mérkőzés során számos olyan jelenetet is szemügyre vehetünk, amikor nem feltétlen a focié a főszerep.

"Legényes": Mivel a piros mezes játékos hasztalan próbál a labda közelébe jutni, a szigorú edző pedig nem nézi jó szemmel, a ha csak tétlenül ácsingózik a pályán, csapásolós pásztortánccal próbálja a mozgás látszatát fenntartani, egy füst alatt az ellenfél játékosának figyelmét elterelni. Törekvését siker koronázta, mert az ellen teljes meglepetésében óriási luftot rúgott, a labda pedig - az egészből mit sem értve - ártalmatlanul a partvonalon kívülre gurult.

"Werder Bremen": A helyi amatőr színjátszó klub jelen lévő tagjainak a megterhelő edzések miatt kevés gyakorlási lehetőségük marad (a bemutató előadás vészesen közeleg), ezért a mérkőzés szünetét kihasználva, a Brémai muzsikusok egyik nevezetes, ugyanakkor komoly fizikai igénybevétellel járó jelenetét próbálják el.

"Ambulancia": Urológusi szakvizsgára készülő játékosunk a mérkőzést megelőzően in situ rektális prosztatavizsgálattal ellenőrzi játékostársa egészségi állapotát. 

"Bádigárd": A fehér mezes csapat 10-es számú játékosa egyre nehezebben viselte a rendszeres kispadozást,  ezért váratlanul a pályára szaladt és minden kérlelés és fenyegetés ellenére sem volt hajlandó elhagyni azt. A játék hosszasan állt, végül az ellenfél egyik játékosának határozott fellépése oldotta meg a problémát.

"Rontás-rátétel": Piros mezes hősünk már jó ideje dolgozik azon, hogy bővítse a pályán alkalmazott repertoártját. Progresszív nézetek iránt nyitott személyiség lévén nem ragadt le az olyan konzervatív megoldásoknál, mint amilyen például a futás vagy a cselezés. A legutóbbi alkalommal sikertelenül alkalmazott köpölyözés és balul elsült levitációs kísérlet után, ezúttal vajákos szemmelveréssel próbálja az ellenfélt hibázásra késztetni.

"Shaolin foci": A két delikvens a sarki videótéka törzsvendége, egyúttal Stephen Chow "Üsd, vágd, focizzál" fantázianevű örökbecsű (idehaza méltán feledésbe merült) alkotásának elszánt rajongói. A filmélmény nyújtotta elméleti felkészítéssel felvértezve végre elérkezettnek látták az időt arra, hogy a gyakorlatba is átültessék a tévé előtt megcsodált látványelemeket. A bíró piroslappal, a traumatológia pedig 4 hetes fekvőgipsszel köszönte meg fáradozásaikat.

"I like to move it":  A mérkőzés izgalmait (végeredmény 0:0) a szögletzászló mellett tartott közös partizással vezetik le a játékosok.

"Abe Sapien": Guillermo del Toro iránti tiszteletből egyik játékosunk ezen a napon mezét Hellboy-vörösre cserélte, Abrahama Sapien figurája előtt tisztelegve pedig fejére 5-ös bőrlabdát húzva játszotta végig a mérkőzést. Az ellenfél játékosa döbbenettel teli meglepődéssel nézi a jelmezt, ez eredetileg ugyanis az ő ötlete volt.

"Égimádás-földimádás": Az NB1-es klubok vezetőinek tavaly decemberi közgyűlésén elfogadott türelmi rendelet elismeri és tiszteletben tartja a játékosok pogány szertartások gyakorlása iránti jogát, lett légyen szó animizmusról, taoizmusról vagy akár természeti elemek imádásáról. A liberális hozzáállást mi sem mutatja jobban, mint hogy ezen vallások gyakorlását (mint a mellékelt ábra is mutatja) a mérkőzés közben sem tiltják (a megszaporodott kiszállásokra tekintettel, és az illetékes tűzoltó parancsnokságok kifejezett kérésére ez alól csak a tűzimádás képez kivételt)

"Húsvéti tojás": Máig tartó viták tárgyát képezi, hogy valójában ki is tojja a húsvéti tojást. Az engesztelhetetlen konzervatív álláspontok szerint a tyúk, de a két csapat legutóbbi áprilisi rangadóján Nyúl nevű játékos a fenti performansszal kívánta a maga részéről rövidre zárni e vitatott kérdést.

"Tandemugrás": A Neoton Família és Kris Kross óta egyre nagyobb tömegeket hódit a formációs páros lábbal ugrálás. E mozgalom két jeles képviselője a fenti két sportoló is, akik ha csak tehetik, mérkőzés közben is szívesen hódolnak e szenvedélyüknek. Labdarúgás iránti elhivatottságukat ugyanakkor mutatja, hogy a labdát meg ugrálás közben is szemmel tartják.

"Rükverc fejes": A labdarúgást alapjaiban forradalmasító, ún. hasmán fejelés tökélesítésével próbálkozik már jó ideje a bal oldali játékos. A technika sajnos még további tökéletesítésre szorul, a labda ugyanis egyelőre elég kiszámíthatatlanul, de leginkább (előre helyett) hátrafelé pattan. Ezzel a váratlan lépéssel ugyan valóban sikerül megzavarni az ellenfél játékosait, de egyúttal rendszerint a fejelőt is. A hírek szerint e kezdeti nehézségek egyelőre nem szegték kedvét a kísérletező kedvű labdarúgónak.