Éppen tökig állunk a gatyarohasztó kánikulában, úgyhogy legfőbb ideje egy balatoni bejegyzésnek, meg hát ugye egyébként is megígértem. Ez a kánikula több szempontból sem szép dolog.
Egyrészről momentán dolgozok, másrészről az idei évben teljesített balatoni nyaralásunk mostanra drámaian távolinak tűnik, harmadrészről meg *rva meleg van!
Egyrészről momentán dolgozok, másrészről az idei évben teljesített balatoni nyaralásunk mostanra drámaian távolinak tűnik, harmadrészről meg *rva meleg van!
A brutális hőség már csak azért is nehezen feldolgozható, mert nyakunkon a szeptember, pedig a közismert néptapasztalati alapvetés szerint 20-a után lényegében vége a szezonnak.
Ekkortájt már csak az Északi-tengeren edződött teuton kemény mag mászik be a vízbe, a többség - már aki egyáltalán - inkább melegítőben sétálgat, helyenként beledugja a kezét a vízbe, sötétedés után meg kockás pokrócba csavarva ücsörög a parton. A büfék meg vízibicikli kölcsönzők csak megszokásból nyitnak ki, de van, aki már úgy sem.
Most mindenesetre nem ez van, a balcsi (meg bármi fürdésre használható vízfelület) ugyanis épp csúcsra jár – nélkülünk. Mi ugyanis már július elején letudtuk az idei nyaralás penzumot: 10 nap, Fonyód, láblógatás, csobbanás, hálidéj. Oltári mázlinkra csisszre a többhetes monszun előtt végeztünk vele.
Pedig a vendéglátósok épp kezdték volna a bukszájukat dörzsölni, sőt a tömött strandokon végignézve, egyesek talán már-már a boldog balatoni békeidőket vizionálták, amikor is a napsütés hetekre szabira küldte magát és helyette zuhogott ész nélkül. Balatonon néhány esősebb nap után, mint maci a rohadó málnásból menekül haza a vendég, most meg vagy három hétig húzta a nyaralni vágyók – no, meg leginkább a nyaralni vágyókból élők – idegeit.
Nekünk erre speciel panaszunk nem lehetett, kivéve egyszer, de hát időjárás legyen a talpán, amelyik mifelénk balcsinál két hétig egyhuzamban hozza a verőfényes középszert. Egy fél óra alatt feltámadó vihar vagy egy-két napnyi zivatar lényegében bármikor benne van a rendszerben. Ráadásul fotósként az előbbinek még kifejezett örülünk is, ugye. Mert hát a gyors zápor előtt drámai égboltot, utána szép szivárványt és fénypászmát, közben meg a vihar elől menekülő fürdőzőket lehet fotózni.
Látványra talán ezen utóbbi volna a legszórakoztatóbb, ha történetesen nem kellene nekünk is menekülni. Na, de majd egyszer készülök valami viharbiztos mobil kuckóval, mert cókmókjukat másodperces szintidőre összekapkodók és a szélben strandlabdák meg repülő polifoamok után kajtatók, van olyan ígéretes téma, amiért megéri maradni.
Szóval az időnkkel hiba nem volt, amely okán elvileg bármelyik nap kedvünkre strandolhattunk volna, ami a feleségemnek minden bizonnyal nem is lett volna ellenére, de én a tartós napsütést csak korlátozottan viselő, kirándulós fajta vagyok, ezért strand-kirándulás-strand-kirándulás sorminta szerinti kompromisszumot kötöttünk.
A strandos fotók készítésének nehézségeiről korábban már megemlékeztem, de hát ugye szeretjük a kihívásokat meg azért csak nem bírunk a vérünkkel jelszóval, azért rendszerint vittem magammal masinát a partra (igaz, néha csak a kompaktot), de ott aztán este 6-ig rendszerint nem nagyon vettem elő.
Egyfelől ekkor zárt az értékmegőrző, aztán meg ekkortól nem csak a fények szebbek, de az egész napos aszalódástól meg pancsolástól kifáradt népek, mintha kevésbé lettek volna éberek. Vagy nemtom, lehet hogy annyi itt a fehérobis fotós, hogy felkúszott az ingerküszöb, esetleg az olajszívta lángos ilyen szedatív, mindenesetre nem sokan foglalkoztak velem. Balcsi tartsa meg a szokásotok!