Esküvői fotózások

Egy korábbi bejegyzésben már volt róla szó, hogy a beállított fotózás (az esküvői is) nekem valamiért nem igazán áll kézre, alkati vagy ördög tudja, de valahogy tényleg nem. Ehhez képest a mellékelt képeket elnézve könnyen lehetne mondani, hogy épp most csinálok lábbelit a szájamból, pedig valójában az van, hogy én próbálom elkerülni a dolgot, de az néha csak megtalál.

Hogy mást ne mondjak, előfordul, hogy valamelyik fotós ismerős invitál segéderőnek (tétje nem nagyon van, csak hasznomat is veszik, meg azért csak ragad rám valami), de ilyen alkalmak azok is, amikor valamelyik közeli ismerősöm keres meg azzal, hogy az ő esküvőjükön nem-e lehetne?

Mert hát gépem ugye van, az esküvőn így is, úgy is ott leszek, és ami a legfontosabb, hatszáz éve cimbim. Szóval ilyen esetekben persze. Így alakult ez legutóbb ősszel is, amikor Karesz haverom döntött úgy, legfőbb ideje annak, hogy házas igába hajtsa fejét. Gondoltam egy napra ennyi felelőtlenség elég is, ne tetézze azzal, hogy fotósnak még egy nálam is nagyobb hályogkovácsot guberál magának.

Mivel az esemény helyszínéül Szombathely volt megjelölve, amit én nagyjából semennyire nem ismerek, ezért kértem, hogy fotózási helyszínre ezúttal ők tegyenek javaslatot. Szorgosak voltak, előre dolgoztak, ezért mindjárt mondták is, hogy fotóstali 13-kor a sorokpolányi Kolos-(korábban Szapáry) kastély előtt. A délután egy órán pettyet felszisszentem, de hát más időpont sehogy se akadt, egyébként is alapszabály, fotós ember hozott anyagból dolgozik, ugye.

A helyszínnek tulajdonképpen nem is nagyon néztem utána, valamiért azt gondoltam, kastély az kastély. Láttunk már ilyet. Na, nem a Loire-völgyit, hanem azt a (tisztelet a  kivételnek) magyarosat, ahol az – egykor szebb napokat látott –  málló vakolatú kastélyépület körül tessék-lássék gondozott tuják, sövény és néhány kósza rózsabokor szendereg.

Ha néha napján beesik egy-egy  látogató, akkor a nyugdíjas teremőr, ásítozva nyitja ki annak a pár látogatható, áporodott levegőjű szobának az ajtaját, amiben néhány zsinórral elkerített bútoron és ósdi festményen kívül egyéb látnivaló nemigen akad. Te pedig ­– a teremőrrel szigorúan a nyomodban – kínos csendben araszolsz a recsegő padozaton és már nagyon várod, hogy a szabadban legyél.

Szóval valami egészen ilyesmire számítottam, amikor azonban megérkezve, frissen vakolt téglafal és egy hatalmas tip-top kovácsoltvas kapu meredt a magasba előttünk, lassan azért elkezdtem gyanakodni. Aztán a motoros szerkezet diszkréten kitárta előttünk a kaput, mi pedig az újonnan térkövezett úton begurultunk a kastélyudvarba és attól kezdve a legfőbb gondom az volt, hogy a kezemmel a gépet meg az államat egyszerre sehogy se tudtam tartani.

Eleinte sűrűn pislogtam is visszafele, nem esetleg kovácsoltvas kapunak álcázott tér-idő teleportról van-e szó, ami véletlenül a Guldenburgok-örökségébe hoppanált bennünket, esetleg ez csak valami fejlett grafikájú holofedélzet, ahol a bokor mögül mindjárt befigyel egy klingon, de nem. Kiderült, hogy ez itt rílben megy!

Ilyet, tényleg nem sűrűn látni: gyönyörűen felújított kastély, japánkert, angolkert, formára nyírt bokrok, vízesés, csobogókkal, sziklákkal, pihenőkkel, frissen faragott szobrok, és köré olyan kert, hogy a schönbrunni kertgondozónak tanulmányutat szervezhetnének. Mint kiderült, a kastélyt egy tehetős vállalkozó vette meg néhány évvel ezelőtt, és pénzt, energiát nem kímélve varázsolta olyanná, hogy hűha.

Szóval Karesz barátomék ide szervezték a fotózást. A helyszín tényleg imponáló volt, de a kora délutáni időpont feladta a leckét. Odaúton a helyenként elbújó napot látva még reménykedtem, hogy felhős időnk lesz, a felhők azonban idő előtt leléptek, a Nap meg tűzött tiszta erőből, így eléggé meg kellett küzdeni a használható fényekért. A nem kevés törpölés, no meg a sok fotógén helyszínek miatt a rendelkezésre álló időkeret nagy részét a parkban fel is használtuk, így a kastélyban való fotózásra sajnos alig beköszönésnyi időnk maradt. Pettyet kár érte, de hát ez most így alakult.

A fotózkodás mindenesetre jó hangulatban telt. Adri és Karesz nem csak szépek, de ügyesek és türelmesek is voltak. Öröm, bódóttá nekik, ezúton is! ;)