2010. december 23., csütörtök

Csakazértis tánc!

Súlyos túlzás volna azt állítani, hogy bensőséges viszonyban állok a tánccal, pedig már egy ideje barátkozom vele. Igaz, ez egyelőre megmaradt az érdeklődő nézelődés szintjén.
Na jó, inkább nem hagyok kiskapukat – nem csak egyelőre.


Pedig klassz dolog táncolni…már legalábbis annak, aki tud.
Én speciel nem ezt a tábort „erősítem”, ezért van tapasztalatom arról, hogy az előbbiek valami számomra rejtélyes oknál fogva képtelennek elhinni, hogy léteznek olyanok, akik történetesen az utóbbiba tartoznak…”Ááá, dehogynem tudsz! Majd én megtanítalak!” – ami sok kellemetlen helyzetnek teremt táptalajt.


Én egy darabig küzdöttem a korlátaimmal, de aztán vagy mások, vagy inkább én láttam be, hogy ez így ebben formában kínos.


Mindennél beszédesebb a szalagavatóm sztorija, ahol is – a többséghez hasonlóan – nálunk is a végzősök (azaz mi) közös táncával kívánták feldobni a hangulatot. Viszont az osztályban eggyel többen voltak fiúk, ami mondjuk nem mondható rendkívülinek és más helyeken rendszerint kölcsön beugrókkal (praktikusan az alsóbb évfolyamokról) ki is pótolják a hiányzó létszámot.


Nálunk erre nem került sor, az első próba után ugyanis odajött hozzám az osztálytársakból összeálló kisebb delegáció, akik diszkréten megkérdezték tőlem, hogy biztosan ragaszkodom-e ahhoz, hogy táncoljak, mert ugyan az eddigiek alapján nem kizárt, hogy a produkciómmal egyszer komoly rajongótábort gyűjtök majd, jelen pillanatban azonban nagyobb örömet szereznék azzal, ha inkább nézőként szurkolnék. Hát így nem táncoltam én szalagavatómon palotást – vagy ördög tudja mit.


Szóval úgy vagyok én a tánccal, mint féllábú ember a fenékberúgás versennyel… jobb a békesség alapon nem nagyon erőltetem. 

Ez a fajta prevenció más hasonszőrűeknek is ajánlható, de adódnak helyzetek, amikor erre sajnos nincsen mód. Egy esküvőn például egy darabig el lehet piszmogni a vacsorával, de aztán kérlelhetetlenül eljön a pillanat, amikor beindul az állvafetrengés.


Ami egyeseket annyira felspanol, hogy ha rövid időre táncpartner nélkül maradnak, akkor holtidőben az asztalsorok között karvaly módjára járkálva vizslatnak újabb áldozat után.


Első körben ilyenkor marad sunnyogás, babrálás, meg magunkat elfoglaltnak tettetés.
Ha ez nem elég és csak kiszúrnak bennünket, akkor a szelídebbeket még meg lehet próbálni lebeszélni, de az igazán elszántabbak úgysem tágítanak.

Ha a vállapogatós agitációjuk nem jár eredménnyel, akkor jön az Endlösung, amikor is a kiszemelt karját megragadva vonszolják maguk után falfehér arcú, kétségbeesett prédájukat.
  

A táncparketten aztán gyöngyöző homlokkal, szelephibás birodalmi lépegetőként próbálod eltalálni az ütemet, ami hónaljizzadós erőfeszítések ellenére se nagyon megy, te pedig megváltásként várod a szám végét. Ciki, na!


Pedig próbálkoztam én még tánciskolában is (egykéthá–egykéthá–egykéthá–egykéthá…és!), ami alapesetben úgy nézett ki, hogy gyakorláskor a terem egyik felében a lányok, másikon a fiúk…én meg rendszerint középen, mert állandóan in situ korrepetálásra kényszerültem.


Szóval táncügyileg könnyűnek találtattam, de (mint a mellékelt ábrák is mutatják) talán éppen ezért lehet a táncesemények fotózásában valamiféle kompenzációs hajlam. Vagy nemistom, de mindenesetre szívesen kattogtatok a színpadok előtt. Különösen mióta ismerem páromat, aki ugye néptánc…na, de erről majd egy másik poszt. Addig is Mojszejev legyen veletek!

Ja, és Kellemes Ünnepet mindenkinek! 



2010. december 8., szerda

www.jorubafoto.eu

Korábban már beharangoztam a készülő honlapomat, melyet végül a héten sikerült üzembe helyezni.

Ambrits Tamás fotós barátom által készített korábbi honlaptól nehéz szívvel váltam meg. Egyrészt ez volt az első önálló honlapom, másrészt Tamás által megálmodott dizájnt nagyon szerettem.
A honlap elkészítéséért hálám még sokáig kísérni fogja! Köszi Tamás ezúton is!


Az új honlapomat egy másik Tamás, Horvát Tomi barátom készítette. Nagyon köszönöm neki!

A honlapnak vannak időnként külföldi látogatói is, ezért elkészítettem az angol nyelvű változatát (igaz, a bemutatkozó rész fordítására még nem volt időm), újdonság ezenkívül a fejléc, mely kiegészült blog-hivatkozással, illetve Kedvencek  galériával is.

Az új honlappal együtt a képanyagot próbáltam valamelyest redukálni (tudom, volna ezzel még teendő), és amennyire lehet egységesebbé tenni.


A galéria nézegető programmal nagyon sokat küzdöttem. A vagy másfél tucatnyi kipróbált közül, még a jelenlegi volt az, amelyik (működésben dizájnban, sebességben) legjobb kompromisszumot nyújtotta, az egyetlen gyengéje talán a tömörítési algoritmusa, ami miatt a képek nagyobb felbontású monitorokon nézve sajnos kissé moarésnek és mosottnak tűnnek. Szóval ez ügyben még keresem az ideális megoldást.

Ha a honlappal (vagy annak bármely részével), esetleg a képanyaggal kapcsolatban bármilyen ötlet, észrevétel, javaslat, vélemény volna, azt szívesem venném!

2010. november 29., hétfő

Őszkettő, varázsgomba, szemüveg

A bőség zavarától megrészegülten, akkor ehelyütt az őszi képek második kontingense.



Eredetileg úgy gondoltam, hogy az előző posztba csak vizes témájút zsuppolok, formális logika elvei alapján ez ugye ily módon víznélküli volna, de aztán tegnap találtam egy odavágót, ami viszont annyira megtetszett (ld. fent), hogy idetéve hajlandó voltam érte egy kis opportunizmusra. Bocsi!


Elsőként egy malomvölgyi fénypászmás, fapados. Malomvölgy a pécsi fotósok igazi paradicsoma - már ha valaki hajlandó elég korán kelni hozzá. Én sajna csak elég ritkán, pedig hogy mást nem említsek, Dékány Zsolt, Sindler Attila vagy Kiefer Béla fotói is mutatják, hogy nem haszontalan a dolog - már ha legalábbis szép fotót akarunk. Hozzájuk képest nem könnyű újat mutatni a helyszínről. Ezzel a fotóval nem is sikerült, de most már legalább nekem is van ilyen! :D


Nagyjából tisztában vagyok vele, hogy ez a légyölő galócás kép jóindulattal is legfeljebb illusztrációnak illik be, de egyfelől örültem, hogy végre hasznát vehettem - az egyébként méltatlanul alulfoglalkoztatott - makró objektívemnek, valamint feleségem által varrott babzsáknak, másrészt (bár a kép alapján nem biztos, hogy gondolnánk) eléggé megküzdöttem érte.
Késő délután értem oda a helyszínre, ami ezúttal egy gombákkal sűrűn borított erdős domboldal volt. Gumicsizmával meg 12 kilós menetfelszereléssel csak elég cammogósan jutottam fel és mivel nem maradt sok időm, mindjárt neki is vetettem magam a gombáknak. Már úgy értem fényképezőgéppel.


Az első pár fotó után aztán próbáltam új gombák után nézni.
Ami a nézésemet illeti, arról tudni kell, hogy az szemüveg nélkül nekem olyan, mint féllábú embernek a fenékberúgás-verseny és ami pont akkor hullott darabjaira, amikor új gombák után kutatva épp a burámhoz emeltem. Egy ideig csak bután pislogtam keresztül a szemüvegkeret romjai közül, aztán térden kúszva próbáltam megkeresni a két lencsét, amik a domboldalon éppen akkortájt bukdácsoltak lefele. A megtalálás után aztán nagy üggyel-bajjal visszaillesztettem őket, de ahogy elengedtem a keretet, az rúgó módjára mindjárt pattant is szét és kezdődhetett újra elölről a laposmászás. Közben az arra járó turisták elég furán nézhettek rám, mert a játszósruhában lejtőn lefele izgatott mozdulatokkal kutakodó alak, leginkább egy betépett, varázsgombák után kajtató homelessnek tűnt.


A lencsék szerencsére újból előkerültek. Ezúttal azonban óvatosabb voltam - nem engedtem el a keretet!
És miközben görcsösen szorongattam, erősen járt az agyam, hogy vajon mi a túróval is fogom pótolni a két hiányzó, egyenként két milliméternél nem nagyobb csavart. Kétségbeesve néztem körül, de ott csak ág meg levéldarabok feküdtek, amik precíziós optikai felhasználási köre azért erősen korlátozott.


Közben arra is gondoltam, hogy inkább hagyom a vérbe és lemegyek így, aztán majd otthon összeeszkábálom valahogy ezt a nyamvadt szemüveget, de mivel épp kezdett rám sötétedni, én pedig egyre kevesebbet láttam, erősen sanszos volt, hogy lefele menet minden második fát lebucizom majd.


Végül a fotóstáskámra tévedt a szemem, amiből egy nylonzacskó csücske meredt elő. Óvatosan letettem magam mellé az okulárét, a zacskót hosszúkás csíkokra szaggattam szét, az így nyert csíkokat pedig a kereten áttekerve próbáltam rögzíteni az üvegdarabokat. Elég ergyán nézett ki szerencsétlen szemüveg a kétoldalt lelógó zacskó cafatokkal, de a lencsék legalább a helyükön maradtak. Már ha legalábbis nem nagyon mozogtam. Viszont én még a dombon fent voltam, a kocsi meg lent, köztünk egy erdő, ilyen feltételek mellett pedig kevés mozgással elég nehézkes eljutni A-ból B-be (amúgy is egyébként).
A rázkódást csökkentendő, egyenes háttal, merev nyakkal, vigyázállást mímelve végül nagy nehezen le tudtam oldalazni valahogy (hol voltak ekkor már a gombafotók..?!) A kocsinál pihegve épp örültem volna, hogy végre..amikor hívott a feleségem, hogy hazafele esóess be kellene valamiért ugrani a Tecsóba.


Váltásruhával nem készültem, ezért úgy kellett mennem ahogy...
Inkább nem részletezném, milyen fejjel bámultak rám, amikor sáros mackófelsővel, gumicsizmában, a szemüvegemről raszta módjára csüngő nejlondarabokkal, robotzsarus minimálmozgással belépkedtem az áruházba. Mindenesetre igyekeztem rövidre fogni a tartózkodást, mielőtt még valaki tárcsázná a Rét utcát.


Ennek a képnek az érdekessége, hogy a gombászást megelőzően a domb alatti parkolóban készült...bár így utólag inkább úgy tűnik mintha utólag, mondjuk egy kiadós varázsgombázás után.. Őjjje!

2010. november 22., hétfő

Őszi vizes

Kissé elhúzódik ez a novemberi poszt. Mentségemre legyen mondva, hogy ebben a hónapban legalább fotózni eljutottam. Tőlem szokatlan módon ráadásul időnként természetbe is.


Ha már egyszer ott vagyok, akkor általában nem nagyon vágom, miért nem jövök sűrűbben, de a nekiindulás valahogy csak mindig nehezemre esik.


Azon túl, hogy inkább urbánus közegben mozgolódom, másik fő ok a kapcsolódó a macera.
Amíg ugyanis egy városi portyára egy váz, egy obi és akár strandpapuccsal felszerelkezve bármikor képes vagyok elindulni, addig természetfotózáshoz – nekem legalábbis – rákészülés, térkép, játszósruha, gumicsizma/bakancs miegymás és nem utolsósorban kétbőröndnyi felszerelés szükségeltetik.


Akkor ugyanis már viszem a teljes objektívparkot, közgyűrűket, vakut, babzsákot, ND-szűrőt, derítőt, állványt meg mindenféle keceréket, mert ki tudja mikor épp melyikre lesz szükség. Ráadásul a sok cucc rendszerint egy slukkra nem is fér be a táskámba (serpám meg momentán nincs), ezért csak mindig otthon kell hagynom valamit.


Szóval ritkán jutok el természetfotózni, pedig a legfőbb előnye éppen az, hogy akkor sincs bosszankodás, ha történetesen nem jön össze egy kép sem. A tudat ugyanis, hogy legalább friss levegőn bóklásztam, többnyire elégséges kompenzációt nyújt.


Nem mondom, volt már ilyen, idén ősszel azért szerencsére kevesebb, úgyhogy a felhozatalból két poszt képanyaga is kitelik. Elsőként mellékelten ezek, melyek legkisebb közös többszöröse ezúttal a víz, mert vagy arról vagy azon, már úgy értem azaz tükröződve készült. Indzsoj!


2010. október 31., vasárnap

Október..?

Na, szépen eltelt ez a hónap bejegyzés nélkül, ehh! :(
Pedig elhatároztam, hogy akkor most aztán.. Mármint, hogy ha blog, akkor azt aztán tényleg írom, meg hát momentán témának se vagyok híján, de aztán a bokros tennivalók csak mindig beelőznek.

Úgyhogy az e hónapra tervezett értekezések egyelőre novemberre halasztva. Az arra fogékonyak körömrágását megelőzendő elárulom, hogy írok majd pár gondolatot néptáncról, folytatom a mára már klasszikussá vált (muhaha :) "Újratalált képek tárházát", érkezik a rozsdatemető, és végül és utolsósorban hírt adok a készülő új honlapomról. Aztán meg mint tudjuk, fotós tervez, fotós végez. Blende legyen vegyünk!


Hogy mégse logoljak ki fotó nélkül, álljon itt felül ez a szép széles, színesvásznú a XIII. Nemzetközi Szabadtéri Kinéztávolabb vetélkedő vizsgaanyagából. Uuuáúúúú!

2010. szeptember 30., csütörtök

A cirkusz

Nyilván úgy volt, hogy szívszakadva vágytam a cirkuszba és igazi ünnepnapnak számított amikor eljutottam oda. Kisgyerekként, a felnőttek lábai közül kikandikálva lélegzet visszafojtva léptem be és tátott szájjal bámultam körbe a hatalmas, meseszerű sátorban.


A porond körül díszruhás emberek sürgölődtek, a rezesbanda fújta rendületlenül, csattogott a cintányér, közben a fűrészpor átható szaga gomolygott az orromban, és én már szinte láttam is a manézson virgoncan körbeszáguldozó paripákat és az őket ostorával türelmesen, de határozottan terelgető lóidomárt.


A helyemre leülve addigra már teljesen megfeledkeztem a kezemben szorongatott törökmézről és izgatottan, dobogó szívvel vártam a kezdést. Aztán egy pillanatra elhalkult a zene, hogy aztán – mintegy erőt gyűjtve – annál nagyobb lendülettel zendüljön fel újból.
A zenebona közepette a porondmester mikrofonját kezében tartva szélesen mosolygott és hevesen gesztikulálva, hosszan elnyújtott szavakkal konferálta fel az első műsorszámot, az akrobatákat.


Így utólag bevallhatom, értük gyerekfejjel kevésbé lelkesedtem. Sehol a varázslat vagy kacagtató tréfa, csak a trapéz, himbálás, dobszóló, ugrás, szaltó, érkezés, felemelt kéz majd taps. Valahogy túl komolynak, realisztikusnak és főképp egyszerűnek hatott az egész.

Akkoriban még nem sokat értettem meg abból, hogy a mutatvány hosszú évek gyakorlásának köszönhetően tűnik könnyednek és egyszerűnek, az izgalmat többek között épp az a veszély adja, amelyről egy gyereknek még alapvetően mások az elképzelései.


De aztán jött a bűvész, aki kalapjából – miután fehér végű bűvészpálcáját elsuhintott fölötte – hirtelen galambok röppentek ki, pénzérméket és mindenféle más tárgyakat tüntetett el és varázsolt elő, végül egy nőt fűrészelt ketté, majd illesztett újból össze. Az egész olyan misztikus és megmagyarázhatatlan volt, hogy még sokáig zakatoltak a fejemben a kérdések, de miután nem akadt válaszom, maradt az illúzió és az ámulat.


Nagyon szerettem ezt, de a legjobban talán mégiscsak a bohócot vártam. Nagyszerű élete lehetett! Mindig boldog, mindig vidám, mindenki szereti. Színes és mókás ruhái, hatalmas cipője, fehérre mázolt arca, kacagtató grimaszai, tréfái és virtuóz ügyetlensége mellett legnagyobb csodálkozásomra időnként még zsonglőrködött is. Ő volt a nap fénypontja, a cirkusz kvintesszenciája, akiért visongva tapsoltam.


Az oroszlánok, tigrisek, elefántok és kígyók egyszerre keltettek bennem félelmet és csodálatot. De különösképp az oroszlánok. Mindig egy kicsit aggódva néztem a rácsok eresztékeit és borzongással vegyes kíváncsisággal vártam, hogy befussanak a ketrecbe, ahol a nagyhatalmú idomár parancsainak engedelmeskedve (aki nem is kétséges, értett az állatok nyelvén) ugrottak egyik dobogóról a másikra, vagy épp a lángoló tűzkarikán keresztül.


A porondmester a végén aztán mosolyogva és mélyen hajlongva köszönt el tőlünk.
Miközben a többiek lassan felszedelőzködtek a helyükről, én még a helyemen maradva néztem a manézst.

Aztán a néma éjszakában apám kezét fogva hazafele sétálva majszolgattam a törökméz félig olvadt maradékát, és visszhangzottak a fejemben a taps, a dobpergés és nevetés lassan csillapodó hangjai.


Otthon aztán csend volt. Álmomban idomár, bűvész, zsonglőr, de legkiváltképp bohóc voltam. A sátorban zúgott a taps és szólt a nevetés, de közben ő, a bohóc, amikor épp nem látta senki, a színfalak mögött magányosan ült és szomorúan ült, arcán egy kövér könnycsepp szaladt végig, és arra gondolt, hogy mennyire szeretne újból kisgyerek lenni…


2010. szeptember 13., hétfő

Ijjájúgy élvezem én a strandot!

A part körüli önkéntes eszkalálást követően, ezzel a poszttal akkor becsusszannánk a balatoni víztestbe, ami kicsit ugyan iszapos, kicsit hínáros, de azért a miénk.



Sokat gondolkodtam már azon, hogy mekkora ordas nagy mázli az, hogy nekünk jutott ilyesmi.
Már úgy értem legalább ez, ha már a földtörténeti együttállások okán hegy, fjord, mangrove mocsár, meg pálmafás sziget a golyóbis ezen a pontján momentán nem terem. Amiből a meglévő készleten túlmenően mégis akadt valamennyi, azt meg a történelem különféle geopolitikai sakkjátszmái susztermattolták el tőlünk (bár ennek további taglalása a kompetenciámat már meghaladja).



Persze ha továbbra is ilyen kitartó szorgalommal trágyázzuk a levegőt széndioxiddal, akkor a tengerszint emelkedése folytán nem teljesen kizárt, hogy egyszer majd Barcsról hajózhatunk ki az Adriára, de erre bazírozva azért egyelőre még nem nagyon érdemes komolyabb tengerjáró flottába invesztálni. (egymás között szólva, momentán azzal is beérnénk, ha addig Balatoni Hajózási Zrt. ruházna be…bármibe)



A Lóczy Lajos a megmondhatója, hogy a Balaton limnológiai szempontból micsoda érdekes objektum, a legtöbben mégis hajlamosak monokulturális egynyári haszonképződményre gondolni rá. Hadd ne legyek álszent, ezzel én sem vagyok másképp.



A kép nálam talán annyiban árnyaltabb, hogy a kellemest (lubickoló funkció) egyúttal összekötöm a szórakoztatóval (fotózás) is. Nekem legalábbis többnyire az, a lefotózottak részéről ez azért nem mindig van így. Persze ha az egyszeri fotóhoz hasonlatosan kizárólag naplemente-vitorlás-nád relációban gondolkodnék, biztos egyszerűbb volna a feladvány, de ha valaki ehelyett (na jó, mellett) fotótémaként inkább strandokat célozza meg, akkor mindjárt összetettebbé válik a kérdés. A giccsadó így talán megúszható, a konfliktusok csak sűrű odafigyelések árán.



Ezzel kapcsolatban bennem legalábbis még élénken él annak sajtófotósnak az esete, aki néhány évvel ezelőtt nyári cikkhez fotózott illusztrációt valamelyik balatoni strandon, mire pár perc után azon kapta magát, hogy fojtófogás és bilincselést követően rendőrkocsiba tuszkolva vijjognak el vele az őrszobára.



Ott aztán csak homlokizzadva sikerült tisztázni a közegekkel, hogy – ellentétben az ott tartózkodók vélelmével – nem pedofilról van szó, aki épp magányos esti óráira gyűjtögetett alapanyagot, mindössze a munkáját végezte, már úgy értem az újságíróit (a jelenség tanulságairól egyébként Uj Péter írt anno emlékezetes pamfletet).



Szal, nem teljesen kockázatmentes mindez, pedig egy strand maga a megtestesült szociológiai rezervátum, igazi napolajban fogant fotós eldorádó, ami még akkor is nagyon szórakoztató tud lenni, ha csak nézelődünk. Fejben fotózni persze ilyenkor is lehet.



A tejfölös lángosba összeszorított szemmel harapó arcok, több csőnyi forró kukoricával egyensúlyozó apukák, vízkarabélyukba sietve vizet szivattyúzó gyerekek, a labdáért vetődve vízbe placcsanók, a magukkal szemmel láthatóan felettébb elégedett nők, és az őket alig leplezetten stírölő pasik, az idősödő néni fejére pattanó strandlabda, a vízbe forduló matracok, a homokozót elmerülten túró kisgyerekek, és a hideg vízbe először bemerészkedők fintorainak képét például bármikor nagy biztonsággal magam elé tudom idézni.



Ahhoz képest, hogy milyen izgalmas témák, a naplementékkel összehasonlítva súlyosan alulreprezentáltak. Persze ez mondjuk valahol érthető is, hiszen a fent vázolt potenciális nehézségek mellett normális ember strandra az egy szál vízibugyi mellett legfeljebb pacskert meg törülközőt visz, nem pedig fényképezőgépet. Jó, azért én se mindig (macerás, na - vagyonvédelem meg ilyenek), ez esetben marad a nézelődés meg az önfeledt csobbanás. Ijjájúgy én élvezem a strandot.. 


2010. augusztus 17., kedd

Mare Nostrum

A kánikula aktuális hőhullámait meglovagolva augusztus hónapban két vízparti poszttal emlékeznék meg az idei balatoni strandszezonról.


Rövidebb időtávon nézve a téma abszolút csereszabatos, az idei helyett bármely más évszámmal behelyettesíthető. Hosszabb távon azért már izgalmasabb a kérdés.

A Balaton ugyanis permanens (az elmúlt években mintha intenzívebbé váló) újrapozicionálási szakaszban van, de mivel a változás amolyan káeurópában megszokott, masztodon tempójú, ez első ránézésre nem annyira egyértelmű. Pedig néhány év kihagyás után azért tapintható az evolúció.



A gulyáskommunizmus bizonyos kereketek között rugalmas, de komolyan vehető változásoknak mégiscsak ellenálló állóvizén belül a Balaton a Kádári jólét egyik legfontosabb fundamentumai közé tartozott.

A gumimatrac, Balatoni Világos, fokhagymás lángos szentháromsága és a hozzá kapcsolódó balatoni életérzés jól kiforott, és sokszorosan kipróbált volt. A „balcsi” (kempingestül, hekkestül, NDK turistásul) nem nyújtott ugyan sokat, de azt megbízhatóan hozta és ezzel nagyjából mindenki elégedett is volt.


Az évtizedek során bejáratott beidegződések aztán a rendszerváltozással komoly léket kaptak. 
Az országba beszabaduló szabadpiac és a megcsappanó vendégszám (hol voltak ekkora már a tömött strandok, meg a három egész hónapos szezon?!) ugyanis egymást kergették negatív spirálba. 




A kevesebb vendéget a pofátlan vendéglősök, árusok, lángososok jelentős része az árak maximalizálása mellett, a költségek minimalizálásával (nulla fejlesztés, alacsony minőség, higiéniai előírások liberális értelmezése) kívánta kompenzálni, amivel az utóbbiak csak azt érték el, hogy az előbbiek még kevesebben lettek.




Így mikorra egységnyi balatoni nyaralás egyenértékűvé vált egy adriai, paráliai (sőt, akár tunéziai) vakációval, akkor sokak már inkább az utóbbi mellé tették az összekuporgatott garasaikat. Nem csak sósabb, de másabb és érdekesebb is, és ha szerencsénk van a szomszéd még nem járt ott, így árnyalva tovább a vele kialakított már eddig is bonyolult viszonyrendszert. A döntést segítette az is, hogy a magyar néplélekben még erősen éltek a tudat alatti reflexek az oly sokáig hiába vágyott külföld egzotikumáról. Mindazonáltal Olympic Beach nyilván jobban is cseng, mint a határozottan proli hangzásvilágú Alsóbélatelep.



Mostanra a külföld azért már nem számít akkora truvájnak, ráadásul több külhoni desztináció (hogy csak a legközelebbi horvátot említsem - bazze, 3 kuna a zsömle!) kifejezetten drága lett, na és hát a gazdasági válsággal ugye még elő sem hozakodtam.

Mindezt a Balatonon megelőzte azonban az élelmiszer-láncok tömegese megjelenése, ami olyan alternatívát jelentett, amit már a parti árusok sem hagyhattak figyelmen kívül (a fónyodi Spar-ban fillérre annyi a stangli meg a parizer mint odahaza). 




Saját tapasztalatból mondom, hogy az általuk kínált szortimenttel gyakorlatilag egy komplett nyaralást ki lehet úgy húzni, hogy vendéglőnek meg gofrisnak még a közelébe se kell szagolni, ez pedig kénytelen-kelletlen visszafogottságra késztette az árusokat. Azt már inkább csak az idealista reményeim közé sorolom, hogy a józan mikroökonómiai megfontolások mellett volt ebben esetleg némi „ritka forint-sűrű fillér” ideológián alapuló önkéntes restrikció is (mondván nem egy nyár alatt kell meggazdagodni) – hadd legyek már egy kicsit naiv.



Szal mindent egybevetve elmondható, hogy a Balaton környéki árak mostanában határozottan megfizethető szint körül nivellálnak. Na jó, nyilván nem mindenhol, meg hát gondolom többeknek van külön bejáratú szubjektív listája a messze ívben kerülendő vendéglőkről vadhajtásokról. De még ezzel, és a balatoni drágaság masszívan kitartó mítoszával együtt is ­– nem függetlenül a korszerűsödő strandok, szépülő települések és szaporodó programlehetsőégektől – mintha megint kezdene vonzóvá válni a mi kis miniatűr tengerünk. 
Hogy mást ne mondjak, 10-15 éve még teljesen elképzelhetetlen volt, hogy a nyaralni vágyó honpolgárnak nagyítóval kelljen keresni kiadó szálláshelyet.



Pedig az ismerősi körben vett, ugyan nem reprezentatív, de viszonylag széles merítésű minta alapján határozottan állíthatom, hogy jelenleg ez a helyzet.

Szóval a Balaton sokat változott, de fotós szempontból mindig is nagyon érdekes téma maradt…
Na jó, ez nem volt valami slágfertig átkötés :), de mivel ebben a posztban már megint eldumáltam a helyet, a következő bejegyzésben írok erről majd részletesebben.