Talán valamikor korábban írtam már arról, hogy a természetfotózáshoz nekem rendszerint szükséges némi külső motiváció. Egész pontosan szólva nem magához a képkészítéshez, sokkal inkább az ezzel rendszerint együtt járó kora hajnali keléshez. Noszogatás hiányában ugyanis a saját belső késztetéseimmel könnyűszerrel elbánok. Aztán miután felülkerekedtem, marad a gátlástalan és kompromisszummentes továbbalvás.
Ébredés után néhanapján azért előfordul kisebb-nagyobb lelkifurka - mert hát előző nap mégiscsak elhatároztam, amihez képest ugye már megint csak a horpasztás -, de aztán amolyan ultima ratioként megnyugtatom magam azzal a nehezen kétségbe vonható ténnyel, hogy máskor is lesz még reggel. Lehet ezzel vitába szállni?!
Ezt a bizonyos külső motivációt legutóbb rendhagyó módon apám szállította. Na, nem azzal, hogy kirázott az ágyból, hanem mert ő maga is fotózni készült. Nyugdíjazása után ugyanis öntudatra ébredt benne az eddig leginkább a nyaralások során felszínre bukkanó fotógráfus. Elfogultság nélkül mondhatom, szép dolog ez tőle. (Most már legalább tudjuk, kire ütött ez a gyerek..)
Az öregem olyannyira lelkesen vetette bele magát ebbe a fényképezésbe, hogy mostanra a Panoramio nevű képmegosztó oldal egyik (ha nem a) leglelkesebb tagjává nőtte ki magát. Eddig ugyan leginkább utazási fotókban, meg városképekben utazott, de mostanság többek mellett a természetfotók is elkezdték foglalkoztatni, ezért abban maradtunk, hogy valamikor szerét ejtjük egy természetközeli terepgyakorlatnak.
Erre a célra Malomvölgy minden szempontból kézenfekvő választásnak tűnt. Mindenképpen mellette szólt, hogy nem kell a péróba elmenni ahhoz, hogy fotózható növénytársulással találkozzunk (tulajdonképpen csak a városszélig), másrészt a terepadottságok határozottan bézik nehézségi fokozatúak, emiatt az erre járót nem a meredek kaptatók, nyakig érő susnyás, meg süppedős lápi trutyi, hanem jobbára kiépített gyalogutak és hozzá decensen gondozott parkerdő fogadja.
Szó mi szó, nem az a kiköpött érintetlen ősvadon, bár ez momentán nem is szerepelt a rövid távú igényeink között. A nekünk testhez álló, belépő szintű hajnali fotós bandázásra például tökéletesen megteszi. Már csak azért is, mert funkciójához mérten meglepően változatos fotótémákat kínál - igaz, ez nem feltétlen ebből a posztból fog kiderülni. Próbáltuk a feladatot komolyan venni, ennek okán, ahogy az rendes fotósokhoz illik, már a napfelkelte előtt a helyszínen voltunk (ezzel részemről a dolog nehezebbik része le is volt tudva...)
Első ránézésre ígéretes reggelnek tűnt, bár a Nap csak nem akart előbukkanni a felhők mögül. Mikor aztán nagy nehezen összekapta magát, akkor meg rövid idő alatt olyan köd kerekedett, hogy az orrunkig is alig láttunk tőle, úgyhogy ettől kezdve legfeljebb makróban gondolkodhattunk. Ezt némileg nehezítette, hogy késő ősz (és egyre hidegebb) lévén a makróznivaló témák száma drasztikusan megcsappant, de pár kósza csipkebogyó és néhány elhagyott pókháló azért keltett még némi izgalmat.
Ezekkel még egy darabig elbobekeltünk, de aztán kifogytunk az ötletből és átporoszkáltunk a park nyugati felére. A köd ha lehet, itt még nagyobb volt, úgyhogy jobbára csak ténferegtünk, és már épp fontolgattuk volna a hazaindulást, amikor a köd megkegyelmezett és hajlandó volt átengedni néhány napsugarat. A köd, erdő, napsugár kombó meg minden fotós nagykönyv szerint hálás téma, ezért mi is hálásak voltunk.
Mielőtt azonban túlságosan beleéltük volna magunkat a jóba, a tejföl kezdte újból maga alá gyűrni a tájat.
Levezetés gyanánt lőttünk még néhány kockát, de aztán összecuccoltunk és most már ténylegesen elindultunk haza. Túl hosszú időt nem töltöttünk kint, úgyhogy hazafelé a még alig kihűlt párnám viszontlátása feletti öröm járt a gondolataimban...
