2011. június 30., csütörtök

Ápgréd

Ma végre elkészültem a weblapom felújításával. A munka nagy része a motorháztető alatt zajlott, úgyhogy annak sok látható nyomát éppenséggel nem láthatjátok. Viszont a képek mennyiségének csökkentését (tudom-tudom, még ezzel együtt is elég sok van) és részbeni átcsoportosítását talán igen.

Kicsit módosult a bemutatkozó szöveg is, de a leglátványosabb változás mégiscsak az, hogy ha a Galériában a könyvtárak fölé húzzátok az egeret, akkor mellette megjelenik egy kis indexkép. Jó nem?! :)


Egy normális (nem a mostani, szénné tömörítő) galériamotor, valamint az almenük használhatóbbá tétele továbbra is napirenden van. Ezzel együtt továbbra is áll, hogy a weblappal (vagy bármivel) kapcsolatos konstruktív (esetleg kevésbé konstruktív) észrevételt, javaslatot megfontolás céljából szívesen fogadok!

2011. június 24., péntek

Baaajnokcsapat!

Huby bokros teendői miatt a zárófordulóban újfent én dublőrködtem a pálya szélén. A megbízatás ezúttal (az előző napi csapatfotózáson túlmenően) nem csak a bajnokira, hanem az azt megelőző öregfiúk meccsre és a mérkőzés utáni fiesztára is kiterjedt.


Négyre kellett érkeznem, ami mindjárt veszélybe is került, mivel a tumultus miatt csak jó  pár sarokkal arrébb tudtam leparkolódni. Onnan aztán az ormótlan fotóstáskával az oldalamon futólépésben csattogtam keresztül a Stadion utcán. Szerencsére a sajtófotós mellényt már jó előre felöltöttem, így a szekuritiseknek legalább nem kellett magyarázkodnom. Ennek köszönhetően négy után pár perccel a pálya szélén liheghettem ki a be nem kalkulált dzsogging fáradalmait. 


Pamacs-Vidi retro

Mint utólag kiderült kár volt úgy gőzért, a négyórási kezdési időpontot a szervezők ugyanis valamivel szabadabban értelmezik. Mondjuk ezt ezúttal  nem nagyon bántam, így legalább volt némi időm előkészíteni a fotósmotyómat, a fennmaradó holtidőben pedig még kicsit tudtam nézelődni is.


Mellettem épp Garami mester tűnt fel, aki szemmel látható elfogódottsággal nézte a pályát és a meccsre hangolódó szokatlanul szép számú szurkolósereget. Csak sejtem, hogy mennyi élmény és emlékezetes mérkőzés juthatott eszébe.


Ha valakinek, neki ez aztán igazán nosztalgia. Most pedig egy meccs erejéig a PMSC (csak én nem tudom megszokni, azt hogy PMFC?) 25 évvel ezelőtt irányításával ezüstérmet szerzett csapat vezetőjeként ülhetett le újból a kispadra. Az ellenfél a Videoton egy évvel korábban (1985, hogy spóroljunk egy kis fejszámolást) UEFA döntős alakulata. 


Az egykori sztárok mostanra kissé megőszülve, itt-ott ritkuló hajkoronával, de annál izgatottabban várakoztak a pálya szélén, hogy aztán a nevüket hallva, a közönség szeretetteljes üdvözlése mellett, dobogó szívvel és behúzott pocakkal szaladjanak a pályára.


Apám gyerekként gyakran kivitt mérkőzésekre, ami akkoriban még nem nagyon kötött le, de meccsek és lelátók semmihez sem hasonlítható hangulatát a szotyival együtt szippantottam magamba. Apám  nem csak a foci (a színvonalat már akkor is mindenki szapulta - pedig ha tudtuk volna…), hanem az öreg lelátói szakik beszólásai miatt is kijárt, ami egy grátisz stand up műsorral felért.


A meccs közben én szépen elücsörögtem, szotyiztam-tökmagoztam, a körülöttem lévőkhöz idomulva pedig néha cérnahangom beóbégattam, hogy szemüveget a bírónak! - na nem mintha, bármi segédfogalmam lett volna a bíró ténykedéséről. Nagy idők voltak!


A most pályára lépő játékosok zömét láttam játszani, és 25 év ide vagy oda, némelyikük megmozdulására még ma is élénken emlékszem. Most ugyan nem volt itt (vagy legalábbis nem a pályán), de ilyen volt Katzirz Béla bácsi, akinek meccs közben eltörött az orra és vérezni kezdett. Ez azért volt leginkább emlékezetes, mert addig még nem láttam vérző embert. Tényleg érdekes volt.


De említhetném Dobányt is, aki arról volt nevezetes, hogy (serdülő szemmel aztán főleg esztétikus) felesége anno a töritanárnőm volt, ezenkívül döntő meccshelyzetben - a nézők teljes döbbenetére - a kapu torkából (1 méternél nem volt több) képes volt úgy a kapu fölé bikázni, hogy a laszti azóta is orbitális pályán kering. Mindenesetre látszott, hogy jóvá akarja tenni, mert most szép gólt szerzett. Szép volt Lajos bá!


A meccs egyébként kellemes hangulatban telt. A futás, csel már nyílván nem a régi, de a játékosok nagyon igyekeztek és egy-egy sprint vagy megmozdulás erejéig még egykori erőtől duzzadó, fineszes önmagukat is megidézték. Nosztalgikus hangulatú, vérbeli gálameccs. Kell az ilyen.


Viszlát másodoszály! Hajrá NBI!

A jubileumi mérkőzés után az NBII-es bajnokság tavaszi szezonjának uccsó meccse a PMFC-Veszprém összecsapás következett. A veszprémi játékosok – sportszerű gesztusként – sorfalat álltak a bevonuló, már előző fordulóban bajnok pécsi csapatnak. Ők ezen elsőre kissé meglepődtek (pláne, hogy a sorfalat magasba tartott virágokkal fejelték meg), de azért láthatólag jól esett nekik a figyelmesség.



A mérkőzésről magáról olyan nagyon sok nem tudnék elmondani. Mivel a focimeccsek nagy részét gyakorlatilag egy csövön keresztül nézem, leginkább az alapján tudom megítélni, hogy milyen színvonalú is az ami a pályán folyik, hogy mennyit is kell a szemem elé tartani a gépet. Pörgős, akciódús meccseken általában elég sokat, ezúttal viszont a többi fotóssal együtt, két kattintás között hosszú perceken keresztül leeresztett géppel nézelődtünk. 


Persze, ezúttal ez is bőven belefért. Az ezt megelőző fordulókat ugyanis alaposan megnyomták a fiúk (kár ezért a Lovrencsicsért), aminek köszönhetően ennek meccsnek tétje már nem volt. A győzelem mindenesetre összejött. Ha nyögvenyelős is, de férfimunka volt.


Széép volt fijúúk! Széép volt fijúúk!

A mérkőzés után aztán következett a katarzis, a várva várt díjátadó, éremosztás, tombolda. Előzetesen részletesen elmondták, hogy mit szeretnének a képeken látni, de amikor mindenhol sajtósok, a tévé, önkívületben futkosó szurkolók, játékosok, repülő stoplisok meg fröccsenő pezsgő vannak körülötted, alkalmazkodsz és azt fotózod, amihez épp hozzáférsz. Ezt most így.


Jövőre veletek nem ugyanitt, hanem az NB1-ben.
Hajrá Pécs és hajrá MTK! (már csak azért, hogy jövőre újból NBII-es bajnoki címről tudósíthassak ;)

2011. június 16., csütörtök

Panel-flâneur

Érdekes, hogy a panelfotókat eddig még nem is hoztam szóba itt a blogon, már legalábbis ahhoz képest, hogy milyen gyakorisággal kattogtatom őket.
Tulajdonképpen egy kis panelek közötti bóklászásra bármikor kapható vagyok és erre azért időről-időre sor is kerül. Van, hogy csak egy negyed órám jut rá, máskor órákat elmászkálgatok – kedv, idő meg ihlet kérdése az egész.


Többen kérdezték már tőlem, hogy nem túl nehéz-e ez a téma? Ami alatt kábé azt értik, hogy nem túl unalmas-e? Ingerszegény kubizmus, alukuka, mászóka, bokor meg beton ameddig csak az objektív ellát.

Első ránézésre ez mind igaz, de ha túllendülünk a felszínen, akkor egy csomó nagyon izgalmas dologgal találkozhatunk.


Persze van úgy, hogy fotózásnak induló elhatározásból téma híján csak egészségügyi séta kerekedik, máskor viszont szinte minden utcasarkon belebotlok valami exponálnivalóba.
Így jártam legutóbb is, pedig mindössze fél órában limitált csellengésre volt lehetőségem (a fél órát jelen esetben feleségem fodrásznál hátralévő ideje jelentette).



Madárrandi

Alig cuccoltam ki a kocsiból, amikor pár lépés után egy vasmászókán ücsörgő varjúra lettem figyelmes (varjakról Winkler Róbert Mancsban megjelent hangulatos cikkét ajánlom figyelmetekbe )
Tartottam tőle, hogy az első exponálásra elröppen, ezért (ilyen témára egyébként nem túl alkalmas 17-40) objektívet sem cserélve lassan közelebb óvatoskodtam és a játszótér körüli derékig érő susnyásból próbáltam lencsevégre kapni a jószágot.


A madár szerencsére nem repült el, csak forgatta a fejét jobbra-balra és közben károgott megállás nélkül. 
Játszótéren ácsorgók egy darabig érdeklődve nézegették a mutatványomat, végül az egyik fazon megnyugtatott, hogy ez innen elrepülni nem fog, mert, hogy azt valami rendszerhiba folytán momentán nem tud. Ezt csak onnan gondolja, hogy vagy tíz perce halászta ki a bokorból a vergődő madarat és az alkalmi magaslati pontnak kinevezett mászókára helyezte, hátha onnan könnyebb neki az átstartolás, de ott azóta károgáson kívül egyebet nem nagyon csinál.


Most hogy mondta, szemmel láthatólag tényleg nem volt valami jó bőrben, akarom mondani tollban, ezért felcsörögtem ilyen kérdésekben jártas Géza kollégámat egy kis ornitológiai szaktanácsért. Ő a leírás alapján anamnézisül fejjel szilárd tárgynak (ld. házfal) történő nekirepülést diagnosztizált, amire tekintettel javasolta, hogy egyelőre ne nagyon bolygassuk, hátha összeszedi magát. Ha ez nem sikerülne, akkor legfeljebb egy varjúval kevesebb - nem ezen fog múlni a populáció fennmaradása.


Winkler Robi nem minden ok nélkül dicsérte a mentálkapacitásukat, mert mintha csak életképességét akarta volna nekünk bizonyítani, hirtelen leugrott a mászókáról és nekiiramodott (ld. Winkler érzékletes leírását). Először sűrű kárrogással körbenyargalta a homokozót, majd azzal a lendülettel berombolt a dzsumbujba. Ott egy darabig még kepesztett, aztán lassan elkussolt. Mivel már vagy negyedórája nyakló nélkül nyomta az egyre idegesítőbb varjú-stand up-ot, ez többeknek komoly megkönnyebbülést okozott.


Lucky duck

Gondoltam akkor a varjúkból talán ennyi elég is, úgyhogy épp mentem volna tovább, amikor két legelésző kiskacsát pillantottam meg a homokozóban (tekintve, a sok gazt, akadt elemózsia bőven)
Ezen pettyet megakadt a tű, hogy ez így mégis hogy, de alkalmi játszótéri ismerőseim újfent kisegítettek. Elárulták, hogy húsvétra a nyuszi már olyan snassz dolog, ezért ezúttal két pelyhes kiskacsával lepték meg a gyerkőcöket. Most épp táplálással egybekötött sétáltatásuk zajlik. A kérdésemre, hogy mi lesz a sorsuk, ha nagyok lesznek, elmondták, hogy szó sem lehet levágásról, velük fognak élni (mármint a kacsák). Tekintettel arról, hogy szobatiszta baromfiakról egyelőre nem nagyon tudok, aszem izgalmas időszak elé néznek.



Gyerekjáték

E madaras kalandok után a Diana téri  játszótér felé indultam (nem, nincs köze a sósborszeszhez, mindössze Kertváros egyik csücskében kizárólag női nevekkel operáltak anno a nem túl fantáziadús névadók – télleg, a nem pécsieknek mennyire magától értetődő, hogy a Kertváros az tkp. paneltelep?)
Odaúton aztán belefutottam még két rollerozós kölökbe, meg egy fiatal anyukába, aki nem győzte kivárni, amíg a csemetéje felandalog, ezért inkább a saját kezébe vette a dolgokat, mármint konkrétan a gyereket.


Aztán néhány sarokkal arrébb érdekes jelenetre lettem figyelmes. Egy hétéves forma gyerek kétségbeesetten üldözött egy nálánál pár évvel idősebb srécot. Aki persze könnyedén lerázta az utóbbit, majd mikor kellő távolságba került tőle megállt egy ajtó előtt és az addig kezében cipelt fémdarabot felhajította a bejárat feletti tetőféleségre.


Közben a kisebbik fiú is odaért és csak akkor tudatosult benne, hogy a nagysrác által elvett játékszer számára elérhetetlen helyre került és alighanem végleg lemondhat róla. Egy darabig állt ott kétségbeesetten, aztán lassan legörbült szája és szívfacsaró zokogásba kezdett.


Erre egycsapásra feltörtek belőlem a gyerekkori emlékek, nem túl messze innen ugyanis egy egészen hasonló eset esett meg, és annak nem lett heppiendje. A játéktankom eldobott tornya még hosszú évekig fájó pont emlék, úgyhogy gondoltam, akkor a fotósság itten néhány percre akkor félretéve. Megsimogattam a kobakját és megnyugtattam, hogy nyugi, visszaszerezzük a játékát. Odakísértem a kapuhoz és felemeltem, amíg el nem érte a játékot.
Utána örömmel forgatta az örökre elveszettnek hitt kis fémdarabot.
Még picit beszélgettem vele, ő pedig közben nehezen csendesedő hüppögéssel törölgette ki szeméből a könnyeket. 



Salto mortale

Mivel több éve fotózgatok már itt, egyre többször fordul elő, hogy az utcán nézelődve felismerem egy-egy fotóm fő vagy épp mellékszereplőjét, de időnként az is előfordul, hogy engem ismernek fel. Így esett utóbb is.
Az említett kissrácoktól nem messze néhány Yamakasit játszó tizenévesforma fiatalra lettem figyelmes. (a sok horzsolás, meg kötés alapján gondolom intenzív alapozáson lehetnek túl)


Odamentem hozzájuk, ők meg vigyorogva fogadtak, hogy hehe, már múltkor is lefotóztál bennünket! Erre első körben mondjuk nem emlékeztem, de aztán beugrott, hogy azért nem, mert azon a képen csak a talpuk látszik, szóval tényleg.


Mondtam nekik, hogy ne nagyon zavartassák magukat, tessenek csak nyugodtan ugrálni, ha úgy esik jól.
Én eközben kattogtattam, de a valahogy nem akart összeállni a kép. Végül a rasztahajú azt mondta, hogy most figyeljek és azzal a fenti szépségdíjas szaltóval levetette magát az egyméteres mélységbe. Akármilyen látványos is, senki se csinálja utána - ha valakiben mégis olthatatlan az ingerencia, akkor előtte szóljon, hogy lencsevégre tudjam kapni - köszke!