Véletlenül kék percek

Ahhoz képest, hogy naponta kétszer is sor kerül rá, plusz nincs az az urbánus közeg, aminek ne állna jól, elég ritkán élek vele. Néha azért összejön, bár nem mindig úgy, ahogy és amiért készültem rá.

Eredetben az alábbi képet sem így terveztem,  ráadásul majd idegbajt kaptam, amikor az expó kellős közepén feltűnt a hajó...aztán végülis már nem bántam...

Tesómat látogattam meg Londonban. Temze partján sétáltunk, ahol próbáltam olyan helyet keresni, ahonnan ideális látvány nyílik Canary Wharf-ra. Ki is néztem egy vízen lebegő fémből készült kikötőfélét, amire szépen rácuccoltam. Jól néztek ki a távoli felhőkarcolók fényei, de aztán úgy döntöttem, érdekesebb lesz, ha a mellettem ácsorgó (kamerás-)lámpást is belekomponálom a képbe.

Rajt, kész, zár kiold...kábé ebben a pillanatban egy hajó tűnt fel és közeledett felém iszonyat tempóban. Reméltem, hogy azelőtt végzek az expóval, mielőtt ideérne, de ez csak jött mint a meszes és nem csak hogy belemászott a képbe, hanem az általa keltett hullámok az alattam lebegő alkalmasságot is himbálni kezdték. Na, gondoltam, ennek a képnek lőttek! Aztán mégse nem! Mivel a lámpa velem együtt mozgott éles maradt, a többi meg csak annyira mozdult be, hogy még felismerhető legyen. A kapitánynak ezúton is puszi! :)

Ha a fentit nem így terveztem, akkor elmondhatom, hogy az alábbit leginkább sehogy, egy ködös városképnek indult ugyanis, aztán meg ez lett belőle.

Kiefer Béla fotósklub-társam képein (www.kiefer.hu) felbuzdulva egy ideje már tervben volt hajnali ködös pécsi fotók készítése. A köd, felszerelés, és általában a Mecsek és Pécs is kéznél voltak, de a kifogások, lustaság körülmények eddig nem úgy alakultak, hogy.

Aztán egyik hajnali fürdőszobai vizitemen épp a csipámat masszíroztam, megszokásból meg bambultam kifele a tetőablakon. A Mecsek helyett azonban ezúttal gomolygó fehér köd nézett rám vissza…

Na, mondjuk ebből még semmi sem következik, mert így már jártam párszor, de aztán az ágy gravitációs ereje erősebbnek bizonyult.

A paplan most is elég hívogató volt, ezúttal mégis inkább erőt vettem magamon – obik, váz be, bakancs föl, Suzuki ki, oszt indultam neki a hegynek. Fölfelé rendszerint lassan elkezd ritkulni a köd, aztán bizonyos magasság után egyszer csak elfogy. Onnan aztán visszanézve elég jól tud kinézni a látvány.

Kábé most is így történt. A köd szépen fogyatkozott, aztán visszanézés.. Köd helyett azonban a város képe fogadott a maga pőre, ködmentes valóságában. Hogy csinálta, nem tudom, de tény, hogy mire fölértem, sunyiban az utolsó ködfoszlány is elszublimált. Én meg mint egy vérbeli lúzer álltam ott a Mecsek oldalban és a paplanomra gondoltam...

Egy darabig még tébláboltam, aztán - jobb híján - elindultam lefele.

Épp a kék percek kellős közepén értem (az egykori alma mater) a Boszorkány utcai fősuli tömbjéhez.

Mikor ott rontottuk a levegőt még elég pukkadék állapotban volt, de az elmúlt egy-két évben korrektul kikupálták, úgyhogy kanyarodtam be a parkolóba.

Első nekifutásra panoráma képben gondolkodtam, de a gyorsan változó égbolt miatt (hosszú záridő mellett) miatt az elég macerás, másrészt az obi elég szépen befogta a látványt, ráadásul a távolság miatt a perspektivikus torzulás is mérsékelt maradt. 

"Hab" a tortán, hogy miután itt végeztem és mentem be a munkahelyemre, a köd újból leereszkedett. Ehh!

A másik képen található épülethez is van némi kötödésem, tekintve, hogy momentán itt dolgozom.
Aki személyesen jönne, annak a bejárat után lépcsőn fel balra, aztán a második irodaajtón be. Aki csak így képen nézi, az az emeleti fogas mögé képzeljen oda.

Ha nem is véletlen szülte a képet, de semmiképpen sem az önelszánás. A minisztérium kért ugyanis tőlünk néhány képet az épületeinkről én meg arra gondoltam, ha már egyszer ilyen hejre kis akváriumban lakunk, akkor kihasználnám ezt.

Még világosban kitelepültem az épület elé, hogy mire eljön a pillanat, meglegyen a kompozíció. Sokat kerestem az ideális szöget, aztán végre úgy éreztem, hogy megtaláltam. Egészen addig, amíg ki nem derült, hogy a kompozícióba álmodott és annak szerves részét képező kültéri lámpák nem hajlandóak bekapcsolódni. Az idő viszont vészesen fogyott, úgyhogy új pozíciót keresve gyorsan az épület elé kuporodtam. (az épülettől három méterre torzult becsülettel, úgyhogy túrázhattam a Photoboltban)

Miután az épületben minden hozzáférhető lámpát felkapcsoltam, meghagytam a takarítónőnek, hogy ha egyéb életveszély vagy haváriahelyzet nem indokolja, lehetőleg ne kapcsolja le őket.

Megérteni látszott a kérést, de mire épp beállítottam az állványt, látom, hogy a fölső szinten mind kialszanak. Anyáztam egy sort magamban, aztán szaladtam felkapcsolni őket. Nem számoltam azonban azzal, hogy erős imprinting alatt áll ez a lekapcsoló reflex, mire leértem ugyanis, az egyik irodában (jobb fölső) már megint lekapcsolta.

Az égbolt viszont akkora már erősen sötétedett, újabb felszaladásra már nem maradt idő, úgyhogy megcsináltam így "félszeműen". Az épület oldalán a két kis párhuzamos ablak fénye picit hiányzik, de a sötét iroda utólag már nem zavart annyira, mint gondoltam, úgyhogy elküldtük a képet.

Tkp. a negyedik kép képezné a közös halmazt az előző post-al, tekintve, hogy egyfelől a kékperceben készült, másfelől véletlenül bukkantam rá a fotóim között matatva. Ehhez az épülethez sajnos nincs közöm, pedig - tekintve, hogy az Európai Központi Bankról van szó - nem bánnám ha lenne :)

Frankfurtban készült 2005-ben az autószalon idején. Maga az autószalon személy szerint engem nem nagyon hozott lázba, de barátaim invitálására végül velük tartottam. Amíg ők a kiállításon olvadoztak, én róttam a várost. Találkozni csak este találkoztunk, amikor beültünk valahová vacsorázni. Mivel ez általában épp a kékpercek idejére esett, összesen két képet tudtam készíteni ebben az időpontban. Ez volna az egyik.