(Újra)talált képek tárháza III.

Folytatnám akkor a repatriált képeim közötti randalírozást.

Legkisebb közös többszöröst, vagy más hasonló rendező elvet ezúttal nem tudnék megnevezni, hacsak nem a képek készítőjének személyét. Bár mivel ez már legutóbb is én voltam, ez gyakorlatilag nem ér.

Na,jó kezdjük. Tkp. mindegy, hogy melyikkel, de indítsunk mondjuk a vérfarkasossal! Durván belehúztam mi?! Muhahaha..

A vérfarkasos

Aki itt még túlzottan bele találná magát élni mindenféle ezüstgolyós lükantróp sztorikba, annak mondom, hogy ne számítson szőrős vérnőszőkre, meg lábletépésre, csak gondoltam frappánsabb indítás, mintha azt írtam volna, hogy akkor jöjjön „Lajka kutya, meg vicsorgó farkast ábrázoló pulcsi". Bár így utólag elolvasva végülis ez se rossz. Na, mindegy.

Szóval ez volna az.

A képről ez speciel egyáltalán nem derül ki, de a korrekt és teljes körű tájékoztatás kedvéért azért elmondom, hogy 2007-ben Magyarlukafán a Vendel-napi búcsún készült.

Előtte konkrétan azt se tudtam, hogy létezik ilyen (mármint a falu meg a helyi búcsú), és minden bizonnyal ez így is maradt volna még egy darabig, ha páromék néptánc csapatának nem lett volna épp ott jelenése.

Maga a falu – ha jól számoltam – összesen egy utcából állt, de erre az időre akkora sokadalom keletkezett rajta, amit meglátva alig győztem fejemben összerakni az izgibbnél-izgibb képeket (egy gyengébb pillanatomban már-már a Magnum ügynökség belépésemért reménykedve könyörgő levelét vizionáltam).

Nem az a szabvány búcsú, import kínai bugyi szortimenttel, fröccsöntött dugóspuskákkal, meg potrohos céllövöldés cigányasszonnyal, hanem a hagyományörzős, kézihajtányos körhintával, fa csattogós katicával, meg langallóval. Mindehhez a falu a maga autentikus zsuppfedeles díszleteivel. Klassz, na!

Aztán ahogy előkerült a gép, egyre inkább azt éreztem, hogy egy darabig várat még magára az a Magnum tagság. Valahogy sehogy sem akartak összeállni azok a bizonyos képek. A tisztesség kedvéért, azért kattintottam párat, de nem túl nagy meggyőződéssel. Talán egyedül a fenti meg a Négy ütem munkacímet viselő képnél (ld. 2. ábra) gondoltam azt, hogy nem fölöslegesen koptattam a zárat. Bár a kutyás mondjuk necchatár, mert egyrészt kicsit túlexponáltam, ráadásul a helyszínen sehogy sem tudtam úgy helyezkedni, hogy a jószág valamilyébe ne lógjon be egy asztallap. Eléggé bosszantott a dolog, ezért is fektettem ilyen sokáig.

Uhh, jól elpofáztam az időt, pedig van még néhány kép!

  

Londonos

Ez a fotó is viszonylag sokáig punnyadt parlagon, de itt inkább a lustaság volt a fő faktor.

A kép maga ugyanis két (ráadásul eltérő látószögű, és formátumú) képből készült, amit elég nyűgös összehegeszteni és annyira nem éreztem elsöprőnek, hogy energiát szánjak rá, de mostanra egyre inkább tetszik a panoráma formátum, meg ez a fajta ­– igazándiból semmi lényegesről nem szóló – utcai életkép, ezért gondoltam, hogy inkább mégis.

A baloldali nénik fejvakarása, meg kíváncsian értetlenkedő nézése leginkább nekem köszönhető. Próbáltam ugyanis úgy helyezkedni, hogy mire a babakocsis nő odaér, meglegyen a kompozíció, az árnyékom viszont lehetőleg ne lógjon be fölöslegesen. Ők meg ebből csak annyit láttak, hogy egy nagydarab srác, a gépét szem előtt tartva sasszézgat az út közepén és fotózza a téglafalat. Bár ez legalább lefoglalta őket annyira, hogy nem mozdultak el a helyükről.

Autós-kanyaros

Az alábbi kép elkészítésének különösebb sztorija nincsen.

Van néhány futó sorozatom, amelyekbe mindenféle átfogó világnézeti koncepció nélkül gyűjtögetem a képeket. (érzem én, hogy ezzel a beismeréssel egyes körökben végképp leírtam magam, de ezzel aszem együtt tudok majd élni)

Ha definiálni szeretném, akkor leginkább azt mondhatnám, hogy olyan, témájukat tekintve egymással laza összeköttetésben álló, bizonytalan műfajhatárú képek halmaza, amelyeket leginkább a címük tart össze - azt jobbára meg én adom.

Példának okájáért az egyik ilyen a „Traffic”, amelyikbe a fenti is tartozik. Ez a gyakorlatban kábé úgy néz ki, hogy ha összejön egy kép, amin van legalább egy mozgó autó, és/vagy aszfaltcsík, akkor  zutty, mész a Traffic-ba!

Villámos

Az alábbi kép a fenti – nem túl szigorú – kritériumnak végsősoron megfelel, ezért ez is abból az alomból származik. Aszfalt van, kocsi van, mi kell még?!

Akad persze egy kósza villám is, de azt ezúttal betudom hangulatfestő elemnek.

Nagymamámtól robogtunk hazafele, miközben a tükörből figyeltem,ahogy az égbolton a felhők egyre morcosabb alakzatba tömörülnek össze mögöttünk. A készülő helyi érdekeltségű kataklizmát pedig egy-egy villám is igyekezett nyomatékosítani.

Éppeszűbbek ilyenkor odalépnek, a hülyefotós meg ugye inkább megáll, és állványt, cuccot elő.

Szépen kitaláltam a frankót, de a tervezett kocsicsík meg villám még véletlenül sem akart egy képre kerülni. Vagy az egyik jött, vagy a másik. Ráadásul egy csík nem csík (vagy legalábbis nem mutatott sehogy), ezért a fenti végső változatot végül 4 különböző kép részvételével layereztem össze.

Próbáltam valami szép, egészséges, ágas-bogas villámot bevárni, de az vagy nem jött, vagy nem pont oda, amerre az objektív aktuálisan nézett.

Mindeközben Anikó a kocsiban egyre növekvő aggodalommal próbálta a tudomásomra hozni, hogy ha a vihar továbbra is ilyen ütemben fejlődik fel mögöttünk, akkor villámhoz nem a 24-105, de nemsokára egy 12 millis nagylátó is sok lesz (na persze, nem pont ezekkel a szavakkal..)

Tekintve, hogy a képen látható cserjésen kívül én és a fém állványom voltam az egyedüli, terepszintből jelentősebb mértékben kiemelkedő tereptárgy a nagy semmi közepén, meglátása nem is volt alaptalan.

Madaras

A blogra eddig feltöltött képek alapján akár mást is gondolhatnánk, valójában meglehetősen ritkán készítek természetfotókat – mostanában kiváltképp.

Régebben ugyanis még – amíg végül pesti nem lett a gyerökből ­– néhányszor Sindler Atával tartottam (ld. vissza). Ő akkoriban vette meg a 300/4-t, és nagy izgalommal várta, hogy végre élesben tesztelhesse, pláne miután Barcs környékén egy nagyon érdekesnek ígérkező madarászós leshely adódott.

A madarak felzavarása nélkül ilyen helyre hajnalban érkezni nem lehet, ezért este 10-re már lent voltunk. Két pislákoló zseblámpával keresztül verettük magunkkal valami mocsáros dzsumbujon, amíg meg nem érkeztünk a tó fölé benyúló leshelyre. A lehetőségekhez mérten korrekt fatákolmány volt, körben keskeny kémlelő ablakokkal. Reggelig még beláthatatlanul sok idő volt visza, ezért alvást ütemeztünk be. Ez jó gondolatnak tűnt, csakhogy a leshelyet leginkább megfigyelésre nem pedig alvásra szocializálták. Feküdni ugyanis nem volt mire. Ata a padlón, én meg az ülőkén próbálkoztam. Mivel a befoglaló méreteim 100 kilószor 190 centi, az ülőke meg jóindulattal sem szélesebb 20 centinél, nagyjából sejtjük, hogy milyen sikerrel tettem mindezt. Egy darabig kísérleteztem ilyen-olyan pozitúrákkal, de a helyzet csak nem akart javulni. A padlón kettőnknek meg csak úgy volt hely ha élünkre állítanak bennünket. Végül jobb híján, nem volt mást tenni. Hát finoman szólva sem egy Ritz, leginkább sajátos láger-utánérzés, de igyekeztem a másnapi fotókra gondolni.

Egy Huby-tól kölcsönkapott Bigmával lövögettem. Nem voltak igazándiból szépek a fények, és a jószágokkal sem volt szerencsénk, úgyhogy nem készült túl sok kép, amik mégis, azok is legfeljebb dokumentum értékűek.
Eredetben mindkét fenti képen vállalhatatlanul döglöttszürke volt az égbolt (sötét már nem volt, de a Nap meg még nem jött fel annyira, hogy szépre fesse az eget, ráadásul a Bigma sem valami kontrasztos). A képeket ezért két eltérő filozófia csapásirányon haladva próbáltam fogyaszthatóbbá tenni. Az egyiken gátlástalanul túlhúztam a színeket (mintha), a másiknál meg úgy csináltam mintha olyanok nem is lettek volna. Hát így..