(Újra)talált képek tárháza II. – horgászda

Tekintve a horgászat masszív népsport jellegét, nehéz nem viszonyulni hozzá valahogy. Mindenki ismerősi körében akad ugyanis megszállott (hobbi)horgász, akit mágikus erővel vonzanak a különféle vízfelületek, és - életforma szinten - valószerűtlen mennyiségű időt képes hideggel, meleggel, szúnyogcsordákkal dacolva egy helyben ücsörögve kapásjelzőt bámulni.

Ez esetemben sincsen másképp, de mondhatnám, hogy sőt, merthogy a családba, ismerősi körbe eső horgászok száma szerintem jócskán meghaladja az egy főre jutó sokévi átlagot. Ehhez képest nem túl sűrűn voltam horgászaton. Aminek oka persze leginkább az, hogy amikor mégis, akkor szénné untam magam.

De azért éreztem én, hogy kimaradok valamiből, ezért is örültem meg annak, amikor 2006. augusztusán Lengyel Vili (akivel még anno fotós oldalakon cimbiztem össze) Bognár Attilával (alias morcomacko) közösen meginvitált bennünket egy ottalvós etyeki horgászatra.

Délutáni megérkezés után nem sokkal csónakba is szálltunk. Nádashoz evickélés, bot elő, pufis csalival bedob, aztán azzal a mozdulattal a hal ki…

Mi meg néztünk mint az éretlen körte, mert ilyet kábé a Horgász a pácban cimű örökbecsüben láttunk utoljára. De azt mondjuk meg nem rílben.

Már épp azon kezdtem tanakodni, hogy ha továbbra is ilyen ütemben jönnek a halak, egy embert be kell majd áldozni, hogy beférjen a zsákmány, de mivel kábé Vili is olyan fejjel nézett ránk vissza, mint mi őrá, megértettük, hogy egy horgász életében legfeljebb egyszer fordul elő, hogy első hajításra egy tátogó ponty szájába dobja a csalit.

Szép bárányfelhős idő volt, de miután a tó partjától legmesszebb értünk (mikor máskor?!) az idillinek látszó időjárás néhány perc alatt akkora viharba fordult, hogy győztünk az evezőlapátba kapaszkodni.

(Ennek a pillanatnak állít emléket az alábbi kép)

A zuhi szerencsére gyors felezési idejűnek bizonyult, ráadásul bennünket csak a csücske ért el, ezért a felszerelés nem került komoly veszélybe, viszont miután elvonult, szép színes naplementében lehetett részünk.

  

A másik kép esetében nem voltam ennyire aktív résztvevő, csak épp arra jártam – mármint Malomvölgyben. Kitaláltam ugyanis, hogy én riportfotózni fogok az épp akkor (és nem Pécsieknek: épp ott) tartott Rockmaraton fesztiválon.

Oda is mentem a kapuhoz, hogy fotózni szeretnék, és ha ezt egy beengedéssel lehetővé tennék, azzal nekem nagy örömet okoznának. Aszondták semmi akadálya, ott baloldalt tudom a jegyet hozzá megváltani.
Én meg mondtam, hogy félreértik, nem pogózni, hanem fotózni szeretnék, és nyomatékul mutattam is nekik a vállamat húzó félbőröndnyi felszerelést (aztán mellesleg gondolom a szerkómból is kiderült, hogy nem épp Sepultura törzsrajongó vagyok)

Mondták, hogy értik és elhiszik, de mivel előzetesen nem regisztráltattam magam, ezért jegyet kell vennem (így utólag persze vágom, de akkoriban még naivabb elképzeléseim voltak erről)

Szóval jegy kétezernégyszázért. A teljes igazsághoz tartozik az is, hogy azért jó fejek voltak, mert útravalóul kaptam tőlük egy hamubasült sajtókártyát, aminek birtokában halandó rokkerek elől elzárt területre is bemehettem – értsd, a nagyszínpad mögé. Ezzel érdemben élni mondjuk nem tudtam, mert gyakorlatilag egy hasznavehető fotót sem készítettem ott, de ilyen helyen azelőtt még nem jártam, így legalább elfoglaltam magam az újdonság és kiváltságom – egyébként könnyűnek találtatott – tudatával.

Szóval miután becsekkoltam, jártam egy kört, de mivel fesztivál léptékkel nézve meglehetősen miniatűr dzsembirról van szó, ezért ezzel csakhamar végeztem is. Aztán mivel a buli amúgy is épp üresjáratot tartott, érdemi látnivaló híján lesétáltam a tóra, ahol aztán ez a kép is készült.