2010. március 15., hétfő

(Újra)talált képek tárháza III.

Folytatnám akkor a repatriált képeim közötti randalírozást.

Legkisebb közös többszöröst, vagy más hasonló rendező elvet ezúttal nem tudnék megnevezni, hacsak nem a képek készítőjének személyét. Bár mivel ez már legutóbb is én voltam, ez gyakorlatilag nem ér.

Na,jó kezdjük. Tkp. mindegy, hogy melyikkel, de indítsunk mondjuk a vérfarkasossal! Durván belehúztam mi?! Muhahaha..

A vérfarkasos

Aki itt még túlzottan bele találná magát élni mindenféle ezüstgolyós lükantróp sztorikba, annak mondom, hogy ne számítson szőrős vérnőszőkre, meg lábletépésre, csak gondoltam frappánsabb indítás, mintha azt írtam volna, hogy akkor jöjjön „Lajka kutya, meg vicsorgó farkast ábrázoló pulcsi". Bár így utólag elolvasva végülis ez se rossz. Na, mindegy.

Szóval ez volna az.


A képről ez speciel egyáltalán nem derül ki, de a korrekt és teljes körű tájékoztatás kedvéért azért elmondom, hogy 2007-ben Magyarlukafán a Vendel-napi búcsún készült.

Előtte konkrétan azt se tudtam, hogy létezik ilyen (mármint a falu meg a helyi búcsú), és minden bizonnyal ez így is maradt volna még egy darabig, ha páromék néptánc csapatának nem lett volna épp ott jelenése.


Maga a falu – ha jól számoltam – összesen egy utcából állt, de erre az időre akkora sokadalom keletkezett rajta, amit meglátva alig győztem fejemben összerakni az izgibbnél-izgibb képeket (egy gyengébb pillanatomban már-már a Magnum ügynökség belépésemért reménykedve könyörgő levelét vizionáltam).

Nem az a szabvány búcsú, import kínai bugyi szortimenttel, fröccsöntött dugóspuskákkal, meg potrohos céllövöldés cigányasszonnyal, hanem a hagyományörzős, kézihajtányos körhintával, fa csattogós katicával, meg langallóval. Mindehhez a falu a maga autentikus zsuppfedeles díszleteivel. Klassz, na!

Aztán ahogy előkerült a gép, egyre inkább azt éreztem, hogy egy darabig várat még magára az a Magnum tagság. Valahogy sehogy sem akartak összeállni azok a bizonyos képek. A tisztesség kedvéért, azért kattintottam párat, de nem túl nagy meggyőződéssel. Talán egyedül a fenti meg a Négy ütem munkacímet viselő képnél (ld. 2. ábra) gondoltam azt, hogy nem fölöslegesen koptattam a zárat. Bár a kutyás mondjuk necchatár, mert egyrészt kicsit túlexponáltam, ráadásul a helyszínen sehogy sem tudtam úgy helyezkedni, hogy a jószág valamilyébe ne lógjon be egy asztallap. Eléggé bosszantott a dolog, ezért is fektettem ilyen sokáig.

Uhh, jól elpofáztam az időt, pedig van még néhány kép!
  
Londonos

Ez a fotó is viszonylag sokáig punnyadt parlagon, de itt inkább a lustaság volt a fő faktor.
A kép maga ugyanis két (ráadásul eltérő látószögű, és formátumú) képből készült, amit elég nyűgös összehegeszteni és annyira nem éreztem elsöprőnek, hogy energiát szánjak rá, de mostanra egyre inkább tetszik a panoráma formátum, meg ez a fajta ­– igazándiból semmi lényegesről nem szóló – utcai életkép, ezért gondoltam, hogy inkább mégis.


A baloldali nénik fejvakarása, meg kíváncsian értetlenkedő nézése leginkább nekem köszönhető. Próbáltam ugyanis úgy helyezkedni, hogy mire a babakocsis nő odaér, meglegyen a kompozíció, az árnyékom viszont lehetőleg ne lógjon be fölöslegesen. Ők meg ebből csak annyit láttak, hogy egy nagydarab srác, a gépét szem előtt tartva sasszézgat az út közepén és fotózza a téglafalat. Bár ez legalább lefoglalta őket annyira, hogy nem mozdultak el a helyükről.

Autós-kanyaros

Az alábbi kép elkészítésének különösebb sztorija nincsen.
Van néhány futó sorozatom, amelyekbe mindenféle átfogó világnézeti koncepció nélkül gyűjtögetem a képeket. (érzem én, hogy ezzel a beismeréssel egyes körökben végképp leírtam magam, de ezzel aszem együtt tudok majd élni)


Ha definiálni szeretném, akkor leginkább azt mondhatnám, hogy olyan, témájukat tekintve egymással laza összeköttetésben álló, bizonytalan műfajhatárú képek halmaza, amelyeket leginkább a címük tart össze - azt jobbára meg én adom.

Példának okájáért az egyik ilyen a „Traffic”, amelyikbe a fenti is tartozik. Ez a gyakorlatban kábé úgy néz ki, hogy ha összejön egy kép, amin van legalább egy mozgó autó, és/vagy aszfaltcsík, akkor  zutty, mész a Traffic-ba!

Villámos

Az alábbi kép a fenti – nem túl szigorú – kritériumnak végsősoron megfelel, ezért ez is abból az alomból származik. Aszfalt van, kocsi van, mi kell még?!

Akad persze egy kósza villám is, de azt ezúttal betudom hangulatfestő elemnek.


Nagymamámtól robogtunk hazafele, miközben a tükörből figyeltem,ahogy az égbolton a felhők egyre morcosabb alakzatba tömörülnek össze mögöttünk. A készülő helyi érdekeltségű kataklizmát pedig egy-egy villám is igyekezett nyomatékosítani.


Éppeszűbbek ilyenkor odalépnek, a hülyefotós meg ugye inkább megáll, és állványt, cuccot elő.
Szépen kitaláltam a frankót, de a tervezett kocsicsík meg villám még véletlenül sem akart egy képre kerülni. Vagy az egyik jött, vagy a másik. Ráadásul egy csík nem csík (vagy legalábbis nem mutatott sehogy), ezért a fenti végső változatot végül 4 különböző kép részvételével layereztem össze.

Próbáltam valami szép, egészséges, ágas-bogas villámot bevárni, de az vagy nem jött, vagy nem pont oda, amerre az objektív aktuálisan nézett.

Mindeközben Anikó a kocsiban egyre növekvő aggodalommal próbálta a tudomásomra hozni, hogy ha a vihar továbbra is ilyen ütemben fejlődik fel mögöttünk, akkor villámhoz nem a 24-105, de nemsokára egy 12 millis nagylátó is sok lesz (na persze, nem pont ezekkel a szavakkal..)

Tekintve, hogy a képen látható cserjésen kívül én és a fém állványom voltam az egyedüli, terepszintből jelentősebb mértékben kiemelkedő tereptárgy a nagy semmi közepén, meglátása nem is volt alaptalan.

Madaras

A blogra eddig feltöltött képek alapján akár mást is gondolhatnánk, valójában meglehetősen ritkán készítek természetfotókat – mostanában kiváltképp.

Régebben ugyanis még – amíg végül pesti nem lett a gyerökből ­– néhányszor Sindler Atával tartottam (ld. vissza). Ő akkoriban vette meg a 300/4-t, és nagy izgalommal várta, hogy végre élesben tesztelhesse, pláne miután Barcs környékén egy nagyon érdekesnek ígérkező madarászós leshely adódott.


A madarak felzavarása nélkül ilyen helyre hajnalban érkezni nem lehet, ezért este 10-re már lent voltunk. Két pislákoló zseblámpával keresztül verettük magunkkal valami mocsáros dzsumbujon, amíg meg nem érkeztünk a tó fölé benyúló leshelyre. A lehetőségekhez mérten korrekt fatákolmány volt, körben keskeny kémlelő ablakokkal. Reggelig még beláthatatlanul sok idő volt visza, ezért alvást ütemeztünk be. Ez jó gondolatnak tűnt, csakhogy a leshelyet leginkább megfigyelésre nem pedig alvásra szocializálták. Feküdni ugyanis nem volt mire. Ata a padlón, én meg az ülőkén próbálkoztam. Mivel a befoglaló méreteim 100 kilószor 190 centi, az ülőke meg jóindulattal sem szélesebb 20 centinél, nagyjából sejtjük, hogy milyen sikerrel tettem mindezt. Egy darabig kísérleteztem ilyen-olyan pozitúrákkal, de a helyzet csak nem akart javulni. A padlón kettőnknek meg csak úgy volt hely ha élünkre állítanak bennünket. Végül jobb híján, nem volt mást tenni. Hát finoman szólva sem egy Ritz, leginkább sajátos láger-utánérzés, de igyekeztem a másnapi fotókra gondolni.


Egy Huby-tól kölcsönkapott Bigmával lövögettem. Nem voltak igazándiból szépek a fények, és a jószágokkal sem volt szerencsénk, úgyhogy nem készült túl sok kép, amik mégis, azok is legfeljebb dokumentum értékűek.
Eredetben mindkét fenti képen vállalhatatlanul döglöttszürke volt az égbolt (sötét már nem volt, de a Nap meg még nem jött fel annyira, hogy szépre fesse az eget, ráadásul a Bigma sem valami kontrasztos). A képeket ezért két eltérő filozófia csapásirányon haladva próbáltam fogyaszthatóbbá tenni. Az egyiken gátlástalanul túlhúztam a színeket (mintha), a másiknál meg úgy csináltam mintha olyanok nem is lettek volna. Hát így..

2010. március 10., szerda

Disznóölés rilód

Tekintve, hogy fél gumicsizmával még a telet tapossuk (márciusban, vazz!), ami jelent még halvány időszerűséget, plusz az első bejegyzések egyikében már megidéztem a disznóölést mint olyat, végül és nem mellesleg az elmúlt években elég sok időt kattogtattam a hastok (ld. még: darabolóasztal) mellett, ezért gondoltam megérdemel a kérdéskör egy önálló post-ot.

Mondjuk nem ez volna az első, hiszen elkövettem már egyet anno a Café Rio-n, ami aktualitásából azonban mit sem veszített, ezért az alábbiakban ennek reinkarnációját adnám közre:
„Akárki akármit is mond, a disznóölés komoly dolog.
Persze van itt (jóféle házi pálesszel – továbbiakban háztáji guggolós - megbátorított) ugratás, meg marháskodás, de ezt csinálni csak odafigyeléssel lehet. Lefogás, bökés, pörzsölés, forrázás, bontás, zsigerelés, darabolás, töltés, meg füstölés. Mind-mind fontos és komoly szakértelemet megkövetelő mozzanat. Igazi rituálé!

A nap erre van szánva, a család pedig ezen időtartamra böllér üzemmódba vált. Az átlényegülés már az öltözködéssel megkezdődik. Előkerül a gumicsizma, a jégeralsó, a foszló mackónaci, a pufikabát, és a micisapka.
És ezzel az ember meg is teszi az első lépést, hogy civil egóját hátrahagyva előhívjon valamit ősi ösztöneiből, a létfenntartás és hagyományok oltárán áldozatot mutasson be.


Az ól felé megindulással aztán teljes és immáron visszafordíthatatlan a transzformáció. A család ettől kezdve – az idevágó hatályos EU-szabványok liberális értelmezése mellett - célirányos, összehangolt gépezetként darálja be és formálja fogyasztható formátumúvá az ólban addig mihasznán röfögő túlsúlyos jószágokat.

A dolog komolyságát a rendszeresen fellángoló heves viták is jelzik. Mennyit hagyjunk sonkának? Hát töpörtyűnek? Kolbászba, hurkába mennyi sót, paprikát, borsot tegyünk?
"Áemberek! Mi lészen az abalével?!"
Belátható, hogy ezek egytől-egyig komoly, megfontolást igénylő, éppen ezért súlyos konfliktusokat is magában hordozó döntések.


A hosszú, fejhússal és zsíradékkal kísért nap és a megfeszített munka terméke aztán a jól megérdemelt dagadó, fehérhurka, tokaszalonna, kocsonya meg kulen.


Jól dolgoztunk. A börke legyen velünk! Ámen!”


2010. március 2., kedd

Véletlenül kék percek

Ahhoz képest, hogy naponta kétszer is sor kerül rá, plusz nincs az az urbánus közeg, aminek ne állna jól, elég ritkán élek vele. Néha azért összejön, bár nem mindig úgy, ahogy és amiért készültem rá.

Eredetben az alábbi képet sem így terveztem,  ráadásul majd idegbajt kaptam, amikor az expó kellős közepén feltűnt a hajó...aztán végülis már nem bántam...

Tesómat látogattam meg Londonban. Temze partján sétáltunk, ahol próbáltam olyan helyet keresni, ahonnan ideális látvány nyílik Canary Wharf-ra. Ki is néztem egy vízen lebegő fémből készült kikötőfélét, amire szépen rácuccoltam. Jól néztek ki a távoli felhőkarcolók fényei, de aztán úgy döntöttem, érdekesebb lesz, ha a mellettem ácsorgó (kamerás-)lámpást is belekomponálom a képbe.

Rajt, kész, zár kiold...kábé ebben a pillanatban egy hajó tűnt fel és közeledett felém iszonyat tempóban. Reméltem, hogy azelőtt végzek az expóval, mielőtt ideérne, de ez csak jött mint a meszes és nem csak hogy belemászott a képbe, hanem az általa keltett hullámok az alattam lebegő alkalmasságot is himbálni kezdték. Na, gondoltam, ennek a képnek lőttek! Aztán mégse nem! Mivel a lámpa velem együtt mozgott éles maradt, a többi meg csak annyira mozdult be, hogy még felismerhető legyen. A kapitánynak ezúton is puszi! :)


Ha a fentit nem így terveztem, akkor elmondhatom, hogy az alábbit leginkább sehogy, egy ködös városképnek indult ugyanis, aztán meg ez lett belőle.

Kiefer Béla fotósklub-társam képein (www.kiefer.hu) felbuzdulva egy ideje már tervben volt hajnali ködös pécsi fotók készítése. A köd, felszerelés, és általában a Mecsek és Pécs is kéznél voltak, de a kifogások, lustaság körülmények eddig nem úgy alakultak, hogy.
Aztán egyik hajnali fürdőszobai vizitemen épp a csipámat masszíroztam, megszokásból meg bambultam kifele a tetőablakon. A Mecsek helyett azonban ezúttal gomolygó fehér köd nézett rám vissza…
Na, mondjuk ebből még semmi sem következik, mert így már jártam párszor, de aztán az ágy gravitációs ereje erősebbnek bizonyult.
A paplan most is elég hívogató volt, ezúttal mégis inkább erőt vettem magamon – obik, váz be, bakancs föl, Suzuki ki, oszt indultam neki a hegynek. Fölfelé rendszerint lassan elkezd ritkulni a köd, aztán bizonyos magasság után egyszer csak elfogy. Onnan aztán visszanézve elég jól tud kinézni a látvány.

Kábé most is így történt. A köd szépen fogyatkozott, aztán visszanézés.. Köd helyett azonban a város képe fogadott a maga pőre, ködmentes valóságában. Hogy csinálta, nem tudom, de tény, hogy mire fölértem, sunyiban az utolsó ködfoszlány is elszublimált. Én meg mint egy vérbeli lúzer álltam ott a Mecsek oldalban és a paplanomra gondoltam...

Egy darabig még tébláboltam, aztán - jobb híján - elindultam lefele.
Épp a kék percek kellős közepén értem (az egykori alma mater) a Boszorkány utcai fősuli tömbjéhez.
Mikor ott rontottuk a levegőt még elég pukkadék állapotban volt, de az elmúlt egy-két évben korrektul kikupálták, úgyhogy kanyarodtam be a parkolóba.

Első nekifutásra panoráma képben gondolkodtam, de a gyorsan változó égbolt miatt (hosszú záridő mellett) miatt az elég macerás, másrészt az obi elég szépen befogta a látványt, ráadásul a távolság miatt a perspektivikus torzulás is mérsékelt maradt. 


"Hab" a tortán, hogy miután itt végeztem és mentem be a munkahelyemre, a köd újból leereszkedett. Ehh!

A másik képen található épülethez is van némi kötödésem, tekintve, hogy momentán itt dolgozom.
Aki személyesen jönne, annak a bejárat után lépcsőn fel balra, aztán a második irodaajtón be. Aki csak így képen nézi, az az emeleti fogas mögé képzeljen oda.

Ha nem is véletlen szülte a képet, de semmiképpen sem az önelszánás. A minisztérium kért ugyanis tőlünk néhány képet az épületeinkről én meg arra gondoltam, ha már egyszer ilyen hejre kis akváriumban lakunk, akkor kihasználnám ezt.

Még világosban kitelepültem az épület elé, hogy mire eljön a pillanat, meglegyen a kompozíció. Sokat kerestem az ideális szöget, aztán végre úgy éreztem, hogy megtaláltam. Egészen addig, amíg ki nem derült, hogy a kompozícióba álmodott és annak szerves részét képező kültéri lámpák nem hajlandóak bekapcsolódni. Az idő viszont vészesen fogyott, úgyhogy új pozíciót keresve gyorsan az épület elé kuporodtam. (az épülettől három méterre torzult becsülettel, úgyhogy túrázhattam a Photoboltban)

Miután az épületben minden hozzáférhető lámpát felkapcsoltam, meghagytam a takarítónőnek, hogy ha egyéb életveszély vagy haváriahelyzet nem indokolja, lehetőleg ne kapcsolja le őket.
Megérteni látszott a kérést, de mire épp beállítottam az állványt, látom, hogy a fölső szinten mind kialszanak. Anyáztam egy sort magamban, aztán szaladtam felkapcsolni őket. Nem számoltam azonban azzal, hogy erős imprinting alatt áll ez a lekapcsoló reflex, mire leértem ugyanis, az egyik irodában (jobb fölső) már megint lekapcsolta.

Az égbolt viszont akkora már erősen sötétedett, újabb felszaladásra már nem maradt idő, úgyhogy megcsináltam így "félszeműen". Az épület oldalán a két kis párhuzamos ablak fénye picit hiányzik, de a sötét iroda utólag már nem zavart annyira, mint gondoltam, úgyhogy elküldtük a képet.


Tkp. a negyedik kép képezné a közös halmazt az előző post-al, tekintve, hogy egyfelől a kékperceben készült, másfelől véletlenül bukkantam rá a fotóim között matatva. Ehhez az épülethez sajnos nincs közöm, pedig - tekintve, hogy az Európai Központi Bankról van szó - nem bánnám ha lenne :)

Frankfurtban készült 2005-ben az autószalon idején. Maga az autószalon személy szerint engem nem nagyon hozott lázba, de barátaim invitálására végül velük tartottam. Amíg ők a kiállításon olvadoztak, én róttam a várost. Találkozni csak este találkoztunk, amikor beültünk valahová vacsorázni. Mivel ez általában épp a kékpercek idejére esett, összesen két képet tudtam készíteni ebben az időpontban. Ez volna az egyik.