Hálás dolog koncertet fotózni. Preimer plánba tolják eléd látványt, jószerivel csak kattintani kell. Persze nyilván nem, de azért majdnem. Füstgép, színes fények (csak a CMOS-keserítő piros ne volna), hajlobogtatás, dobpergés meg léggitár – vagy épp igazi (szóljon az a Stratocaster!), esete válogatja.
Szóval nem nehéz innen fotógén képpel hazamenni. Ha szerencsések vagyunk, akkor még a zenét is élvezhetjük. Mondjuk ennek szerves előfeltétele, hogy lehetőleg ne Shyguys, Győzike Branch meg Biző Boys szintű koncertre kapjunk megbízást.
Nekem legutóbb (Pécs, Lauber Dezső Sportcsarnok) pölö Queen musical (na jó, concertshow) jutott. Ilyen alkalmakkor ugye első a munka, aztán a szórakozás, így nézelődésre meg önfeledt zenehallgatásra nem nagyon van idő, úgyhogy az aktuális koncertet leginkább amolyan zenei aláfestésként élem meg. Persze voltam már olyan koncerten, ahol ez inkább hátráltató tényező volt, ezúttal viszont kifejezetten élveztem a dolgot.
Persze sokat segít az is, ha ismerős számokat hall az ember. Jé, ez az „I want to break free!” (a klippjét gyerekfejjel a Zenebutikban láttam, ami után évekig nem tudtam hova tenni, hogy a bajszos bácsi minek porszívóz szoknyában meg harisnyatartóban – aztán persze később az ismereteim gyarapodása és az eggyel együtt kibontakozó toleranciám segített feldolgozni az élményt), ez meg a „Breakthru”.
És én ennek örültem. Tulajdonképpen ebből is látszik, hogy nem vagyok bonyolult ember - ennyivel is örömet lehet okozni.
Mi tagadás, azért volt ebben némi önbiztatás is, a teljes igazsághoz tartozik ugyanis, hogy azért jó pár szám akadt, amit nagyjából itt hallottam először. Igaz, így viszont egy-egy ismerősnél hangzónál annál nagyobb volt ráismerés öröme. Biztos izzó ez így, de hjába, ha egyszer úgy alakult, hogy zeneileg a populáris mainstream-en szocializálódtam.
Lemezjátszónk anno nem volt. Helyette orsós magnóval nyomultunk, amihez volt is két darab szalagunk.
Az egyiken Illés (bár mivel több sávos hanghordozókról beszélünk, állítólag ennél bonyolultabb a helyzet, de ennek részleteit azóta se firtattam), a másikon a családi legendárium szerint az én gyerekkori gügyögésem volt megtalálható, bár ezt nem tudom biztosan, mert a magnó folyton becsípte a szalagot, így funkcióját csak erős korlátozásokkal látta el. Az orsós magnónak a végső lökést végül a cseperedésünk adta meg, miután ugyanis öcsémmel eljutottunk arra a szintre, amikor a különböző műszaki berendezéseket (pölö orsósmagnót) már nagy biztonsággal képesek voltunk szétszerelni – annak bárminemű reális esélye nélkül, hogy a beavatkozásunkat követően bármire is használni lehet majd őket –, az orsós szalag portfoliónk további bővítését berekesztettük, és a technológiai haladásnak engedve a nagy becsben tartott, beszédes nevű Fair Mate típusú kazettás magnóra ápgrédeltünk.
Lemezjátszónk anno nem volt. Helyette orsós magnóval nyomultunk, amihez volt is két darab szalagunk.
Az egyiken Illés (bár mivel több sávos hanghordozókról beszélünk, állítólag ennél bonyolultabb a helyzet, de ennek részleteit azóta se firtattam), a másikon a családi legendárium szerint az én gyerekkori gügyögésem volt megtalálható, bár ezt nem tudom biztosan, mert a magnó folyton becsípte a szalagot, így funkcióját csak erős korlátozásokkal látta el. Az orsós magnónak a végső lökést végül a cseperedésünk adta meg, miután ugyanis öcsémmel eljutottunk arra a szintre, amikor a különböző műszaki berendezéseket (pölö orsósmagnót) már nagy biztonsággal képesek voltunk szétszerelni – annak bárminemű reális esélye nélkül, hogy a beavatkozásunkat követően bármire is használni lehet majd őket –, az orsós szalag portfoliónk további bővítését berekesztettük, és a technológiai haladásnak engedve a nagy becsben tartott, beszédes nevű Fair Mate típusú kazettás magnóra ápgrédeltünk.
Ettől kezdve a zenei választékot leginkább B. Tóth László és a Poptarisznya jelentette, amit apám jugóból importált kazettákra a magnó fölé görnyedve vett föl nagy szorgosan. Aztán ezeket hallgattuk rogyásig. Gondoltam már rá, hogy egyszer előkukázom őket. Huszonöt év távlatából Modern Talking-ot, C. C. Catch-t, Goombay Dance Band-et meg a Dolly Roll-t hallgatni súlyos nosztalgia faktor.
Később aztán lett saját kétkazettás magnóm, de akkortájt már MC Hammer, Bonanza, meg a 2Unlimited volt a pálya. Később meg nehéz megmondani, hogy mi, de kétségtelen, hogy Queen-ből, mivel direktbbe nem kerestem, legfeljebb annyi jutott, amennyit elém tettek. Mármint leginkább a rádiók/tévék. A rádiók/tévék viszont az ismertebbeket játsszák, amik leginkább azért ismertek, mert sokat játsszák őket. Ördögi kör, de én megvoltam vele.
Egyébként ha már az ismertebb Queen számok, bevallom titokban reméltem, hogy a „We are the champions”-ot kihagyják. Persze értem én, hogy passzol az aktuális alkalmakhoz, de mivel a területi kugli bajnokságtól kezdve a BL-döntőig ha kell, ha nem ezt nyomatják, mostanára elérték, hogy tiszta szívemből megutáljam. Ráadásul nem elég, hogy túlfoglalkoztatott, a vontatott ritmusa miatt még énekelni se nagyon lehet jóízűen - nem is nagyon szokták, rendszerint csak a refrént ismételgetik.
Lehet, hogy a heróttal mások is így vannak, mert mintha mostanában alternatívaként egyre gyakrabban tűnne fel Right Side Fred-től a „Stand up for the champions” . Nem mondom, faék egyszerűségű szöveg, és zeneileg se egy stílusbravúr, de a sok víííározás után nekem határozottan üdítően hat.
Na, de mégis hogy nézne ki ha fikázással zárnám a posztot. Meg hát nincs is rá okom. A szóban forgó musical szerintem jó szórakozás, a Queen-t végősoron meg szeressük. Még ha a kedvenc nótám tőlük nem is a „Bohemian Rhapsody”, hanem egy természetföldrajzi oximoronról szóló dal:
