In memoriam: Tél

Én is jókor hozakodok elő ezzel a témával, mi? Menteni talán csak az menti a helyzetet, hogy egyfelől elég nehezen akarja megadni magát ez a tavasz (épp a múlt héten kellett a szekrény mélyéről előguberálnom – naiv módon szezonilag már meghaladottnak gondolt – sapka kollekciómat), másfelől az, hogy minden kétséget kizáróan emlékezetes tél van mögöttünk.

Már persze, amennyiben a csapadék mennyisége alkalmas arra, hogy emlékezetessé tegyen egy telet. Nagyszüleim „bezzeg az én időmben” kezdetű beszámolói alapján viszont bizton állíthatom, hogy alkalmas.

Gyerekként számtalanszor hallhattam ugyanis tőlük: „Ehh! Nem is telek azok, amik most vannak! Mikor én voltam, annyi mint most te, annyi hó volt mint a rosebb! Nem láttunk át tőle az utca túloldalára! Esett rogyásig, most meg … ááá, már a hóesés sem a régi :( ”

Én meg néztem magamba mélyen, végül arra jutottam, hogy csakugyan lemaradhattam valami többé be nem pótolhatóról. Aztán persze később, mikor már nyiladozó elmével elkezdtem firtatni a részleteket, már ők is lejjebb adták a gigantikus hókupacokat. Végül arra is fény derült, hogy tulajdonképpen nem is a nettó kihozatalról van szó. Az ugyanis, hogy az út innenső oldaláról minden szemmeresztés ellenére sem látszott a szembeni kocsma sziluettje, abban a természet kitartó munkálkodása mellett, hókotrásnak köszönhető manuális felhalmozás is vastagon benne volt. Ami persze innen nézve már logikus, de ennek egykori interpretációja inkább támaszkodott a romantikusabb, természetes kumuláció vonulatra.

A lényegen persze ez sem változtatott, mert az emlegetett méretűhöz hasonlatos hóbarikádot se előtte, se utána, még hókotrással sem láttam. Pedig gyerekkoromban mindig komoly várakozásokal utaztam le – hátha majd most nem látom a kocsmát. Aztán persze láttam (vagy lehet csak hirtelen nőttem, nemtom).

Bár ha akadt némi hó, és ennek közreműködésével sikerült összegurgatni egy közepes hóemberre való mennyiséget, akkor erről gyorsan meg tudtam feledkezni.

Egyébként ha egyszer nekikezdtünk ennek a hóember projektnek, akkor elég nehezen jöttünk le róla, pláne, hogy egész napra munkát adott. A lábos, répa, meg a brikettszén felhajtása még viszonylag könnyen ment, a test megformálása azért már lényegesen melósabb volt. Különösen a lába bizonyult szívósnak – a végén már csak egész lihegősen ment a görgetése. Ekkor nem volt mit tenni, rugalmasan alkalmazkodtunk a megváltozott körülményekhez és nagy kreatívan a tort megtettük lábnak, a fejnek szánt golyót tornak, a fejnek meg görgettünk egy hozzá illő kisebbet. 

Persze ezáltal az eredetileg elgondolthoz képest maga a hóember is kisebb lett. Ami fejtörést igazándiból akkortól kezdve okozott, amikor kiderült, hogy a lábos nagyobb mint a fej, plusz az arcába nyomott brikettszénnel a szerencsétlen hóember ábrázata úgy festett, mint egy golyvás roswelli ufótetem.
Ekkor éreztük, hogy akad itt még tennivaló.

Nem volt mit tenni, akkurátusan szétszereltük a hómanust és némi pótlólagos görgetéssel próbáltuk vállalhatóbb formátumúvá hízlalni. Szóval el lehetett ezzel babrálni.
Az ehhez szükséges hómennyiség telente néhányszor meg azért üzembiztosan összejött.

Szánkózáshoz - jellegénél fogva - meg még ennyi hó sem kellett. Persze ez önmagában még nem volt elég.
A felhőtlen élményt nagyban hátráltatta ugyanis, hogy komolyan vehető szintkülönbség 30 kilométeres körzeten belül nem nagyon adódott.

Ezért két kézenfekvőnek kínálkozó megoldás kínálkozott: vagy húztuk magunk után a szánkót (a szánkóval bodrisétáltatás értelme persze eleve megkérdőjelezhető), vagy ráültünk és úgy próbáltuk meg magunkat lökdösni. Aki próbálta, az tudhatja, hogy ez nem igazán pálya. Egyrészt rohadtul fárasztó, másrészt meg semmit nem haladsz előre. Mi azért próbálkoztunk vele. Hjába, romlatlan 4 évesként még sok reménytelennek látszó dologra kapható az ember.

Ezért is jelentett minőségi ugrást, amikor egyik emlékezetes alkalommal a Rozika nénit fogtuk be a szánkónk elé (ő ajánlkozott, mi meg nem gondoltuk, hogy nemet mondanánk).

A derivatív élmény aztán nagyságrendekkel felülmúlta a várakozásainkat!

Rozika néni ugyanis korát meghazudtoló fürgeséggel mozgatta a készségünket. Na, nem mondom, hogy átléptük a két Mach-ot, mindenesetre mi majdnem így éreztük, úgyhogy ment a telitorokból visongás. Egészen addig, amíg egyikünk le nem pottyant a szánkóról. És mivel ez történetesen nem én voltam, nekem lényegesen tovább kitartott az örömködés – pláne, miután megláttam unokaöcsém hóval fedett képét.

Szóval idén aztán kijutott a hóból. Naprakész statisztikai adatokkal nem rendelkezem, de úgy érzésre bőséggel túlszárnyalhattuk a sokévi átlagot. Azt még nem tudom, én valaha fogom-e emlegetni az unokáimnak, hogy: „Vazzz, 2010-ben, heteken át térdig vonszoltuk magunkat a hóban! Áhh, öcsém, ne tudd meg!„

De talán nem is érdekes, elég ha nekik is összejön annyi, amennyi egy hóember összegyurmázásához elegendő. A lábost, szenet, meg a répát én állom, és egy kisebb szánkóhúzásra is kapható leszek majd, aszem. A görgetés, visongás már az ő dolguk. A hó legyen velük!