Rockmaraton - hétfő

Elég kellemetlenül indult. Még a bejáratnál jártam, amikor az első pár fotó után le akartam cserélni a nagylátót, de az csak makacskodott és nem mozdult. Tekerem újból. Semmi! Végül nagy nekifeszülés után kínkeservesen sikerült lecsavarnom. Rosszul tettem volna fel? Próba. 

Már a visszatekerés is nyögvenyelősen, aztán lefele újból az előbbi koreográfia. Hú, bakker! Lassan körvonalazódni kezdett ugyanis, hogy mindez a táskám pár nappal ezelőtti elhasalásának köszönhető. Kicsit sietősebben cuccoltam ki a kocsiból, a táska meg kicsúszott a kezemből és szerencsétlen meredek röppályán akkora nyekkenéssel csapódott a földnek, hogy még nézni is rossz volt. 

Első ijedtségemben gyorsan átnéztem a felszerelést, de nem tűnt úgy, hogy nagy gondok lennének Pedig de. Most mikor alaposabban megvizsgáltam, vettem csak észre, hogy a nagylátó bajonettje a - hátsó lencsetaggal egyetemben - elferdült (oda a fókusz), a váz meg berepedt. Hát mit mondjak, nem voltam tőle boldog!

Az csak a kisebbik része, hogy a várhatóan nyakig érő pornak ideális egy ilyen nyiladék, a nagyobbik baj az volt, hogy a fotóim legalább háromnegyedét nagylátóval készítem, ami most egy időre ugrott, ráadásul a lehető legrosszabbkor, a héten ugyanis Rockmaraton, hétvégén esküvő, utána meg két hét nyaralás. Mindez egyhuzamban, javítás meg kizárt, hogy meglegyen pár nap alatt.

Próbáltam pozitívan hozzáállni és egyfajta kihívásnak felfogni, hogy nincs nagylátó tartomány, mert helyette majd jobban agyalok (bla-bla...), meg hogy komoly fotózsurnaliszták is egy szál 35-ös obival, ezenkívül itt  24-105 is...de csak félszívvel volt őszinte ez az önszuggessztió.

Miközben ezen őrlődtem, már befele haladtam. Ezt már csak abból is kiderült, hogy egyre több fura szerzet jött velem szembe. Félméteres tarajok, gótik cuccok, monokli festés, bakancsok, méden, pólók, tetkó és piercing (egy nagyobbacska mágnessel sok barátra szert tehetnénk) bizantin bőségben (copyright by Fábry) .

Egyébként ahhoz képest, hogy mekkora az ijesztő arcok egy négyzetméterre eső koncentrációja, maga az esemény meglepően kulturált mederben folyik. Na jó, nyílván nem katicás puffokon málnaszörpöt szürcsölgető figurákra kell asszociálni, de ahhoz képest, hogy az ember első ránézésre mire számítana, a durva elhajlás ritkaságszámba megy.

A várakozásokkal ellentétben nincsenek halomban szanaszét fetrengők, úton-útfélen boázók, verekedés, csirkedarálás meg hasonlók. Még első ránézésre legijesztőbbnek a pogózás tűnik, de dulakodásnak ható akciózás valójában nem több dodzsmelős lökdösődésnél, ahol egy nagyobb borításnál rendszerint ketten ugranak oda felsegíteni az illetőt.

Hétfő a nulladik nap, a többség – velem együtt – még csak kereste a helyét és egyelőre a nagyszínpad is üzemen kívül. Bóklásztam, néha kattintottam, de valahogy nem igazi meggyőződésből. Fesztelen fotózáshoz kell, hogy egy picit beszippantson a közeg (vagy fordítva én a közeget), de ez egyelőre váratott magára, úgyhogy pár óra után lassan hazaindultam. Szerdán folyt köv.

Nyári pihenő

Mostantól évi rendes szabadságom terhére pár hétig láblógatnék, de ha visszajöttem blogolás folytköv. Lesz majd egy kis Rockmaraton, Balaton, doktoravatás (na, ezen még gondolkodom) és elkezdem önretró sorozatom is.

Addig is jó fényeket!

Fotózások Bélával

Természetfotózásnak mindig nehezen indulok neki, pedig ha egyszer már ott vagyok, akkor jól elvagyok, csak valahogy kell a noszogatás. Ezt magamban viszonylag könnyedén legyűröm, de Kiefer Béla fotósbarátom időnként besegít.

Időről időre felhív ugyanis, ha a várost fotóznivaló köd készül ellepni, vagy épp meginvitál egy közös fotózásra. Ezeken nem mindig tudok vele tartani, de az elmúlt hetekben kétszer is sor került rá.

Tüskésrét

Pécsnek több érdekes része is van. A Kertvárosról legutóbb már ejtettem szót, de ezen kívül előfordul még itt a dallamos nevű Zsebedomb, Gyükés, Daindol, Csoronika vagy Piriscsizma is, hogy csak az izgalmasabbakat említsem.

De akad példának okájáért Ispitaalja is, amiről eddig azt se tudtam, hogy létezik. Ez érdekesnek már csak azért érdekes, merthogy történetesen évek óta itt lakom. Mi tagadás, eddig ügyesen eltitkolták.

Meg aztán van olyan is, hogy Tüskésrét. Ami igazándiból nem is rét (ahogy a Kertváros sem az, ami) helyette található itt egy helyre kis (helyi léptékkel mérve) vadregényes tó.

Mondjuk rá is fér a város ezen részére a látványosság, merthogy jobbról erőmű, balról temető, a tó felett meg zagykazetta. Mifelénk ezt is meg kell becsülni. Nekem speciel nem hiányzik, de sok pécsinek szívfájdalma a valamirevaló vízfelület hiánya. Tekintve, hogy maga a tó elég eldugott helyen található, a szabad vízfelület iránti tömegigényt éppenséggel enyhíteni nem fogja, de aki veszi a fáradtságot, annak kellemes látvány nyílik innen a városra.

Béla pedig gyakran veszi a fáradtságot. Rá ugyanis abszolút kulcsingerként hat minden, ami víz és minden ami Pécs, nem ám, hogy kettő együtt!

Bennem leküzdhetetlen fotózási ingert ugyan egyik látványa sem kelt, de hívására ezúttal vele tartottam.

Átbotorkáltunk a dzsindzsáson, aztán partról naplemente–tó–Pécs metszéspontjában próbáltunk valamit homorítani.

Kétlem, hogy Art Wolfe-t a képek láttán elöntené a sárga irigység, nekem mindenesetre felüdülés volt, hogy végre a városból kimozdulva fotózhattam, még akkor is ha közigazgatásilag mégiscsak város (jóvanna, mindent nem lehet!). Ráadásul, aki ismeri, az tudja, hogy Béla egyáltalán nem hétköznapi egyéniség, úgyhogy a társaság is adott volt. További javára írom, hogy Sigma 12-24 (fullframen totálbrutál) nagylátóját is tesztelhettem, úgyhogy köszi Béla!

Holdfogyatkozás

Úgy alakult, másfél hétre rá, újból csörgette a mobilom. Ezúttal Béla holdfogyatkozásra hívott meg. Tópartot még csak-csak, holdfogyatkozást viszont még soha nem fotóztam, úgyhogy gondoltam eccerélünk! Béla ráadásul egy bulldog szívósságával képes felderíteni Pécs legrejtettebb kilátópontjait, és a mostani fotózást is egy hasonló, szinte senki által nem ismert helyről tervezte elkövetni.

Meg sem próbálom elmagyarázni, hogy mennyire nem vágtam, hol is járunk pontosan, amikor az előzetesen kigondolt magaslati pont felé haladtunk, de odaérve aztán tényleg soha nem látott kilátás nyílt a városra.

Mivel a holdkeltéig nem volt sok vissza, lassanként összehegesztettük a felszerelést.

Azért az elég gyorsan kiderült, hogy a 200 x 1,4 kombóval nem sok babér terem itt nekem, azzal ugyanis  nemhogy a holdat, de még a (nem túl távoli) 400 ágyas klinikát se lehet normálisan lefotózni. Béla aztán besegített egy 300-as fix telével, de ez még az extenderrel együtt is szánalmasan csenevésznek hatott az ő két darab kétszerező extenderével felturbózott 600 millis mordálya mellett.

A tisztesség ne essék, megszokásból azért lőttem néhány két kockát, de a kijelzőn alig kivehető koszfoltnyi holdféleség elég lehangoló végeredmény volt.

Végül megkértem Bélát, hogy egy kép erejéig, hadd vegyem kölcsön az űrméret feletti a légvédelmi szettjét. Ő meg jó fej volt, úgyhogy így készült az alábbi. Köszi Béla!

Ápgréd

Ma végre elkészültem a weblapom felújításával. A munka nagy része a motorháztető alatt zajlott, úgyhogy annak sok látható nyomát éppenséggel nem láthatjátok. Viszont a képek mennyiségének csökkentését (tudom-tudom, még ezzel együtt is elég sok van) és részbeni átcsoportosítását talán igen.

Kicsit módosult a bemutatkozó szöveg is, de a leglátványosabb változás mégiscsak az, hogy ha a Galériában a könyvtárak fölé húzzátok az egeret, akkor mellette megjelenik egy kis indexkép. Jó nem?! :)

Egy normális (nem a mostani, szénné tömörítő) galériamotor, valamint az almenük használhatóbbá tétele továbbra is napirenden van. Ezzel együtt továbbra is áll, hogy a weblappal (vagy bármivel) kapcsolatos konstruktív (esetleg kevésbé konstruktív) észrevételt, javaslatot megfontolás céljából szívesen fogadok!

Baaajnokcsapat!

Huby bokros teendői miatt a zárófordulóban újfent én dublőrködtem a pálya szélén. A megbízatás ezúttal (az előző napi csapatfotózáson túlmenően) nem csak a bajnokira, hanem az azt megelőző öregfiúk meccsre és a mérkőzés utáni fiesztára is kiterjedt.

Négyre kellett érkeznem, ami mindjárt veszélybe is került, mivel a tumultus miatt csak jó  pár sarokkal arrébb tudtam leparkolódni. Onnan aztán az ormótlan fotóstáskával az oldalamon futólépésben csattogtam keresztül a Stadion utcán. Szerencsére a sajtófotós mellényt már jó előre felöltöttem, így a szekuritiseknek legalább nem kellett magyarázkodnom. Ennek köszönhetően négy után pár perccel a pálya szélén liheghettem ki a be nem kalkulált dzsogging fáradalmait. 

Pamacs-Vidi retro

Mint utólag kiderült kár volt úgy gőzért, a négyórási kezdési időpontot a szervezők ugyanis valamivel szabadabban értelmezik. Mondjuk ezt ezúttal  nem nagyon bántam, így legalább volt némi időm előkészíteni a fotósmotyómat, a fennmaradó holtidőben pedig még kicsit tudtam nézelődni is.

Mellettem épp Garami mester tűnt fel, aki szemmel látható elfogódottsággal nézte a pályát és a meccsre hangolódó szokatlanul szép számú szurkolósereget. Csak sejtem, hogy mennyi élmény és emlékezetes mérkőzés juthatott eszébe.

Ha valakinek, neki ez aztán igazán nosztalgia. Most pedig egy meccs erejéig a PMSC (csak én nem tudom megszokni, azt hogy PMFC?) 25 évvel ezelőtt irányításával ezüstérmet szerzett csapat vezetőjeként ülhetett le újból a kispadra. Az ellenfél a Videoton egy évvel korábban (1985, hogy spóroljunk egy kis fejszámolást) UEFA döntős alakulata. 

Az egykori sztárok mostanra kissé megőszülve, itt-ott ritkuló hajkoronával, de annál izgatottabban várakoztak a pálya szélén, hogy aztán a nevüket hallva, a közönség szeretetteljes üdvözlése mellett, dobogó szívvel és behúzott pocakkal szaladjanak a pályára.

Apám gyerekként gyakran kivitt mérkőzésekre, ami akkoriban még nem nagyon kötött le, de meccsek és lelátók semmihez sem hasonlítható hangulatát a szotyival együtt szippantottam magamba. Apám  nem csak a foci (a színvonalat már akkor is mindenki szapulta - pedig ha tudtuk volna…), hanem az öreg lelátói szakik beszólásai miatt is kijárt, ami egy grátisz stand up műsorral felért.

A meccs közben én szépen elücsörögtem, szotyiztam-tökmagoztam, a körülöttem lévőkhöz idomulva pedig néha cérnahangom beóbégattam, hogy szemüveget a bírónak! - na nem mintha, bármi segédfogalmam lett volna a bíró ténykedéséről. Nagy idők voltak!

A most pályára lépő játékosok zömét láttam játszani, és 25 év ide vagy oda, némelyikük megmozdulására még ma is élénken emlékszem. Most ugyan nem volt itt (vagy legalábbis nem a pályán), de ilyen volt Katzirz Béla bácsi, akinek meccs közben eltörött az orra és vérezni kezdett. Ez azért volt leginkább emlékezetes, mert addig még nem láttam vérző embert. Tényleg érdekes volt.

De említhetném Dobányt is, aki arról volt nevezetes, hogy (serdülő szemmel aztán főleg esztétikus) felesége anno a töritanárnőm volt, ezenkívül döntő meccshelyzetben - a nézők teljes döbbenetére - a kapu torkából (1 méternél nem volt több) képes volt úgy a kapu fölé bikázni, hogy a laszti azóta is orbitális pályán kering. Mindenesetre látszott, hogy jóvá akarja tenni, mert most szép gólt szerzett. Szép volt Lajos bá!

A meccs egyébként kellemes hangulatban telt. A futás, csel már nyílván nem a régi, de a játékosok nagyon igyekeztek és egy-egy sprint vagy megmozdulás erejéig még egykori erőtől duzzadó, fineszes önmagukat is megidézték. Nosztalgikus hangulatú, vérbeli gálameccs. Kell az ilyen.

Viszlát másodoszály! Hajrá NBI!

A jubileumi mérkőzés után az NBII-es bajnokság tavaszi szezonjának uccsó meccse a PMFC-Veszprém összecsapás következett. A veszprémi játékosok – sportszerű gesztusként – sorfalat álltak a bevonuló, már előző fordulóban bajnok pécsi csapatnak. Ők ezen elsőre kissé meglepődtek (pláne, hogy a sorfalat magasba tartott virágokkal fejelték meg), de azért láthatólag jól esett nekik a figyelmesség.

A mérkőzésről magáról olyan nagyon sok nem tudnék elmondani. Mivel a focimeccsek nagy részét gyakorlatilag egy csövön keresztül nézem, leginkább az alapján tudom megítélni, hogy milyen színvonalú is az ami a pályán folyik, hogy mennyit is kell a szemem elé tartani a gépet. Pörgős, akciódús meccseken általában elég sokat, ezúttal viszont a többi fotóssal együtt, két kattintás között hosszú perceken keresztül leeresztett géppel nézelődtünk. 

Persze, ezúttal ez is bőven belefért. Az ezt megelőző fordulókat ugyanis alaposan megnyomták a fiúk (kár ezért a Lovrencsicsért), aminek köszönhetően ennek meccsnek tétje már nem volt. A győzelem mindenesetre összejött. Ha nyögvenyelős is, de férfimunka volt.

Széép volt fijúúk! Széép volt fijúúk!

A mérkőzés után aztán következett a katarzis, a várva várt díjátadó, éremosztás, tombolda. Előzetesen részletesen elmondták, hogy mit szeretnének a képeken látni, de amikor mindenhol sajtósok, a tévé, önkívületben futkosó szurkolók, játékosok, repülő stoplisok meg fröccsenő pezsgő vannak körülötted, alkalmazkodsz és azt fotózod, amihez épp hozzáférsz. Ezt most így.

Jövőre veletek nem ugyanitt, hanem az NB1-ben.
Hajrá Pécs és hajrá MTK! (már csak azért, hogy jövőre újból NBII-es bajnoki címről tudósíthassak ;)

Panel-flâneur

Érdekes, hogy a panelfotókat eddig még nem is hoztam szóba itt a blogon, már legalábbis ahhoz képest, hogy milyen gyakorisággal kattogtatom őket.

Tulajdonképpen egy kis panelek közötti bóklászásra bármikor kapható vagyok és erre azért időről-időre sor is kerül. Van, hogy csak egy negyed órám jut rá, máskor órákat elmászkálgatok – kedv, idő meg ihlet kérdése az egész.

Többen kérdezték már tőlem, hogy nem túl nehéz-e ez a téma? Ami alatt kábé azt értik, hogy nem túl unalmas-e? Ingerszegény kubizmus, alukuka, mászóka, bokor meg beton ameddig csak az objektív ellát.

Első ránézésre ez mind igaz, de ha túllendülünk a felszínen, akkor egy csomó nagyon izgalmas dologgal találkozhatunk.

Persze van úgy, hogy fotózásnak induló elhatározásból téma híján csak egészségügyi séta kerekedik, máskor viszont szinte minden utcasarkon belebotlok valami exponálnivalóba.
Így jártam legutóbb is, pedig mindössze fél órában limitált csellengésre volt lehetőségem (a fél órát jelen esetben feleségem fodrásznál hátralévő ideje jelentette).

Madárrandi

Alig cuccoltam ki a kocsiból, amikor pár lépés után egy vasmászókán ücsörgő varjúra lettem figyelmes (varjakról Winkler Róbert Mancsban megjelent hangulatos cikkét ajánlom figyelmetekbe )

Tartottam tőle, hogy az első exponálásra elröppen, ezért (ilyen témára egyébként nem túl alkalmas 17-40) objektívet sem cserélve lassan közelebb óvatoskodtam és a játszótér körüli derékig érő susnyásból próbáltam lencsevégre kapni a jószágot.

A madár szerencsére nem repült el, csak forgatta a fejét jobbra-balra és közben károgott megállás nélkül. 

Játszótéren ácsorgók egy darabig érdeklődve nézegették a mutatványomat, végül az egyik fazon megnyugtatott, hogy ez innen elrepülni nem fog, mert, hogy azt valami rendszerhiba folytán momentán nem tud. Ezt csak onnan gondolja, hogy vagy tíz perce halászta ki a bokorból a vergődő madarat és az alkalmi magaslati pontnak kinevezett mászókára helyezte, hátha onnan könnyebb neki az átstartolás, de ott azóta károgáson kívül egyebet nem nagyon csinál.

Most hogy mondta, szemmel láthatólag tényleg nem volt valami jó bőrben, akarom mondani tollban, ezért felcsörögtem ilyen kérdésekben jártas Géza kollégámat egy kis ornitológiai szaktanácsért. Ő a leírás alapján anamnézisül fejjel szilárd tárgynak (ld. házfal) történő nekirepülést diagnosztizált, amire tekintettel javasolta, hogy egyelőre ne nagyon bolygassuk, hátha összeszedi magát. Ha ez nem sikerülne, akkor legfeljebb egy varjúval kevesebb - nem ezen fog múlni a populáció fennmaradása.

Winkler Robi nem minden ok nélkül dicsérte a mentálkapacitásukat, mert mintha csak életképességét akarta volna nekünk bizonyítani, hirtelen leugrott a mászókáról és nekiiramodott (ld. Winkler érzékletes leírását). Először sűrű kárrogással körbenyargalta a homokozót, majd azzal a lendülettel berombolt a dzsumbujba. Ott egy darabig még kepesztett, aztán lassan elkussolt. Mivel már vagy negyedórája nyakló nélkül nyomta az egyre idegesítőbb varjú-stand up-ot, ez többeknek komoly megkönnyebbülést okozott.

Lucky duck

Gondoltam akkor a varjúkból talán ennyi elég is, úgyhogy épp mentem volna tovább, amikor két legelésző kiskacsát pillantottam meg a homokozóban (tekintve, a sok gazt, akadt elemózsia bőven)
Ezen pettyet megakadt a tű, hogy ez így mégis hogy, de alkalmi játszótéri ismerőseim újfent kisegítettek. Elárulták, hogy húsvétra a nyuszi már olyan snassz dolog, ezért ezúttal két pelyhes kiskacsával lepték meg a gyerkőcöket. Most épp táplálással egybekötött sétáltatásuk zajlik. A kérdésemre, hogy mi lesz a sorsuk, ha nagyok lesznek, elmondták, hogy szó sem lehet levágásról, velük fognak élni (mármint a kacsák). Tekintettel arról, hogy szobatiszta baromfiakról egyelőre nem nagyon tudok, aszem izgalmas időszak elé néznek.

Gyerekjáték

E madaras kalandok után a Diana téri  játszótér felé indultam (nem, nincs köze a sósborszeszhez, mindössze Kertváros egyik csücskében kizárólag női nevekkel operáltak anno a nem túl fantáziadús névadók – télleg, a nem pécsieknek mennyire magától értetődő, hogy a Kertváros az tkp. paneltelep?)
Odaúton aztán belefutottam még két rollerozós kölökbe, meg egy fiatal anyukába, aki nem győzte kivárni, amíg a csemetéje felandalog, ezért inkább a saját kezébe vette a dolgokat, mármint konkrétan a gyereket.

Aztán néhány sarokkal arrébb érdekes jelenetre lettem figyelmes. Egy hétéves forma gyerek kétségbeesetten üldözött egy nálánál pár évvel idősebb srécot. Aki persze könnyedén lerázta az utóbbit, majd mikor kellő távolságba került tőle megállt egy ajtó előtt és az addig kezében cipelt fémdarabot felhajította a bejárat feletti tetőféleségre.

Közben a kisebbik fiú is odaért és csak akkor tudatosult benne, hogy a nagysrác által elvett játékszer számára elérhetetlen helyre került és alighanem végleg lemondhat róla. Egy darabig állt ott kétségbeesetten, aztán lassan legörbült szája és szívfacsaró zokogásba kezdett.

Erre egycsapásra feltörtek belőlem a gyerekkori emlékek, nem túl messze innen ugyanis egy egészen hasonló eset esett meg, és annak nem lett heppiendje. A játéktankom eldobott tornya még hosszú évekig fájó pont emlék, úgyhogy gondoltam, akkor a fotósság itten néhány percre akkor félretéve. Megsimogattam a kobakját és megnyugtattam, hogy nyugi, visszaszerezzük a játékát. Odakísértem a kapuhoz és felemeltem, amíg el nem érte a játékot.
Utána örömmel forgatta az örökre elveszettnek hitt kis fémdarabot.

Még picit beszélgettem vele, ő pedig közben nehezen csendesedő hüppögéssel törölgette ki szeméből a könnyeket. 

Salto mortale

Mivel több éve fotózgatok már itt, egyre többször fordul elő, hogy az utcán nézelődve felismerem egy-egy fotóm fő vagy épp mellékszereplőjét, de időnként az is előfordul, hogy engem ismernek fel. Így esett utóbb is.
Az említett kissrácoktól nem messze néhány Yamakasit játszó tizenévesforma fiatalra lettem figyelmes. (a sok horzsolás, meg kötés alapján gondolom intenzív alapozáson lehetnek túl)

Odamentem hozzájuk, ők meg vigyorogva fogadtak, hogy hehe, már múltkor is lefotóztál bennünket! Erre első körben mondjuk nem emlékeztem, de aztán beugrott, hogy azért nem, mert azon a képen csak a talpuk látszik, szóval tényleg.

Mondtam nekik, hogy ne nagyon zavartassák magukat, tessenek csak nyugodtan ugrálni, ha úgy esik jól.
Én eközben kattogtattam, de a valahogy nem akart összeállni a kép. Végül a rasztahajú azt mondta, hogy most figyeljek és azzal a fenti szépségdíjas szaltóval levetette magát az egyméteres mélységbe. Akármilyen látványos is, senki se csinálja utána - ha valakiben mégis olthatatlan az ingerencia, akkor előtte szóljon, hogy lencsevégre tudjam kapni - köszke!

Ági-Timi

Én azon fotósok közé tartozom, akik képesek belátni a korlátaikat. Amiről tudom, hogy nem tudom olyan színvonalon megcsinálni, ahogy azt én magamtól elvárom, azt inkább nem csinálom.

Pénzt meg aztán pláne nem szívesen kérek érte. Amiről önkritikusan belátjuk, hogy nem értünk hozzá, azért minimum nem illik ugyanis.

Ezért nem vállalok többek mellett stúdiófotózást és esküvőit (beállítottat legalábbis) se nagyon. Persze, akadt már rá példa. Kipróbáltam, ok, de valahogy nem állt kézre. Alkatilag ez az instruálós nekem valamiért nem.

Persze többen mondták már, hogy elég önsorsrontó magatartás ez. Kis kattintás, könnyű pénz (szerintük legalábbis). Meg hát a sok önjelölt fotóst elnézve, akik az alsó középszerrel is lelkifurka nélkül bátran bevállalnak akármit…hm, na erről inkább máskor, mer' ez innen már messzire vezet.

Szóval azért időről-időre befut egy-egy ilyen megkeresés, de ha csak lehetséges, ilyenkor inkább nálam szakavatottabb ismerősökhöz irányítom az „klienseket”. (akik persze külön örülnek neki, hogy nem szaporítom az amúgy se kis számú konkurenciát)

Az utóbbi időben drasztikusan visszaeső stock-forgalmam fellendítése céljából, aztán tavaly végülis én kértem fel egy rövid modellkedésre Kristóf unokatesómat és párját Ágit. Mondván, közvetlen ismerősökkel azért mégiscsak más.

A fotózás végülis jó hangulatban telt és ha az elkészült képek a Harpar's Bazaar különszámába nem is volnának a vezérsorozat, de azért vállalhatók voltak. Ezzel együtt ez egyszeri alkalom volt csupán.

Aztán Ági nemrég megkeresett, hogy – ha időm esetleg úgy engedi – készítenék-e pár képet róla, illetve Timi barátnőjéről. Némi dilemmázás és önbizalommal történő csörte után végülis bólintottam. Én (a riportfotókhoz szokott reflexeimmel) ilyen fotókban nem nagyon vagyok otthon ugyanis. Persze elméletben marhára megy, de - a fenti egy esetet leszámítva - csinálni nem igazán csináltam ilyesmit azelőtt. 

Egyetlen kikötésem az volt csupán, hogy minderre szigorúan baráti alapon, anyagi érdekektől mentesen kerüljön sor. Mert hát ugye - meg hát egyébként is. Szóval így esett.

  

Praktikussági okokból egzotikus helyszínekben nem igazán gondolkodtunk. A képek nagy része - az arra járkálók/ücsörgök kíváncsi bámulása mellett - a Szent Isván tér pár méteres körzetében készült. A lányok nagyon szépek és helyesek voltak. De gondolom ez azért látszik. Tessenek csak irigykedni ;)