Rockmaraton - szerda

Ha kedd, akkor kosárlabda, úgyhogy Rockmaratonra csak szerdán mentem legközelebb. A menés speciel nem is ment olyan könnyen, mert az előbb említett okokból egy igen kellemetlen Achilles-ín gyuszit szedtem össze, de Rockmaraton egy évben csak egyszer van, úgyhogy amennyire lehetett, igyekeztem ezen felülkerekedni. Mindenképpen segített a helyzetemen, hogy maga a rendezvény lényegében pár perc alatt bejárható, úgyhogy mozgásszegény hozzáállással is el lehetett lenni.

Persze, ami ekkora, ott elvileg a fotózási lehetőség is kevesebb, de egyrészt mindig történik valami, másrészt, ha más nem is, az előző bejegyzésben is említett arcok mindig hálás fotótémát kínálnak.
A fotózásnál egyébként mindenki nagyon készséges.

Mondhatnám, hogy túlságosan is. Pillanatképet például kifejezetten nehéz készíteni, mert a fényképezés legkisebb jelére a többség pózol, ördögvillát mutat, nyelvet ölt, vicsorog.

Az igazán rockerek mindezt egyszerre. De nincs ezzel semmi gond, alapvetően jófejség.

És azért sem lehet haragudni senkire, hogy ha fényképezőgéppel vagy, akkor úton-útfélen megállítanak (ha azt mondom, hogy egy óra alatt tízszer, szerintem még alul is becsültem), hogy csináljak már róla meg a haverjairól pár fotót. Ekkor izgatottan alakzatba rendeződnek és indul a fenti. Aztán sietve megkérdezik, hogy hol lehet majd megnézni a képeket.

Preventív jelleggel egy idő után már a legelején tisztáztam, hogy ne a BAMA képgalériájában vagy más hasonló oldalakban gondolkodjanak, mert a fotók (már ha egyáltalán) legfeljebb a saját oldalamra fognak felkerülni. Erre a többség csalódottan le is mondott a képről. Aztán akadnak néhányan páran még ezután is fotózkodni akarnak, de legtöbbjük szemmel láthatóan nem túl nagy meggyőződéssel. 

A rámenősebbje azért kér névjegykártyát, hogy akkor majd ír és akkor majd én küldjem el nekik a fotót. Én meg előre izgulok, hogy a több száz fotózott be tudjam majd azonosítani a delikvenst. Idén eddig egyelőre megúsztam, de a legutóbbi Rockmaraton után hárman is küldtek levelet.

 Velük kábé az alábbi párbeszéd zajlott le:

„Hello! Olga vagyok, tod, akit fotóztál a Rockmaratonon, külddj akkor rólunk légyszi pár fotót! Köszi!”

Válaszlevelemben megkértem, hogy ennél azért valamivel egzaktabban adja meg, hogy kit is kéne keresnem.

„Hja, télleg! Bocsi! Szóval, mi voltunk azok, fekete pólóban pózoltunk a sátor előtt!”

Hát bazzeg, köszi! Ide fekete póló nélkül jószerivel be se engednek, rendezvényen meg nyolc nagyobb és vagy 300 kisebb sátor van, úgyhogy nehéz valakit nem sátor előtt lefotózni.

Mivel nem magát a rendezvényt fotóztam, a programokat nem különösebben követtem nyomon, és úgy összességében legfeljebb a nagyszínpadi fellépők kilétét illetően voltam képben. Mondjuk ezt is csak onnan tudtam, hogy ezt rendszerint a színpadon kifeszített szőnyegnyi molinóval egyértelműsítették (ez alól csak a péntek jelentett részbeni kivételt, de arról majd ott).Gondolom ezzel jó pár ember előtt a talajvízig elástam magam, de az én szempontból aztán tényleg mindegy volt, hogy épp ki is játszik.

Mint kiderült, szerdán példának okáért a Varg nevű német formáció volt a főműsoridei program. Rájuk azért nehéz volt nem figyelni. Bőrpáncél, vörös-fekete arcfestés és őrjöngő közönség (a festés aszem kell is, mert a frontember enélkül leginkább egy közepesen konszolidált informatikusnak tűnik)

Hogy a Varg pontosan milyen stílusú zenével zúz, arról nekem fogalmam sem volt, ezért (a német) Wiki-hez fordultam segítségért, ahol aszongya, ők ún. pogány(viking)-metált játszanak. Az általam az artikuláltlan rókázás és a torokgyíkos hörgés közé pozícionált „énekhangot” ugyanitt szép tudományosan gutturálisnak nevezik – mi tagadás, van még hova fejlődnöm.

Egyébként amikor két szám között a frontember (most már tudom, Freki) bézik angolsággal megkérdezte, hogy értik-e, hogy mit énekel, akkor szerintem még ő is meghökkent picit a közönség egyöntetű válaszán, hogy IGEN! Ezen felbuzdulva jutalmul - mint a fókáknak az delfináriumban - kis decis keverteket dobált a rajongóknak.

Ha már a szöveg, Odin látja lelkem, én füleltem kegyetlenül, de gyakorlatilag  egy betűt semmit vágtam le belőle. Végül németben nálam képzettebb Huby-t is megkérdeztem, de azt mondta, hogy szerinte ezt még magyarul se értené.

Egyébként mi tagadás volt hangulat, néha még nekem is bevitte a fejem.

Holnap nem jövök, de most úgyis akkora dózisban jött a basszus, hogy azzal péntekig csak kihúzom valahogy. Hail!