Súlyos túlzás volna azt állítani, hogy bensőséges viszonyban állok a tánccal, pedig már egy ideje barátkozom vele. Igaz, ez egyelőre megmaradt az érdeklődő nézelődés szintjén.
Na jó, inkább nem hagyok kiskapukat – nem csak egyelőre.
Pedig klassz dolog táncolni…már legalábbis annak, aki tud.
Én speciel nem ezt a tábort „erősítem”, ezért van tapasztalatom arról, hogy az előbbiek valami számomra rejtélyes oknál fogva képtelennek elhinni, hogy léteznek olyanok, akik történetesen az utóbbiba tartoznak…”Ááá, dehogynem tudsz! Majd én megtanítalak!” – ami sok kellemetlen helyzetnek teremt táptalajt.
Én egy darabig küzdöttem a korlátaimmal, de aztán vagy mások, vagy inkább én láttam be, hogy ez így ebben formában kínos.
Mindennél beszédesebb a szalagavatóm sztorija, ahol is – a többséghez hasonlóan – nálunk is a végzősök (azaz mi) közös táncával kívánták feldobni a hangulatot. Viszont az osztályban eggyel többen voltak fiúk, ami mondjuk nem mondható rendkívülinek és más helyeken rendszerint kölcsön beugrókkal (praktikusan az alsóbb évfolyamokról) ki is pótolják a hiányzó létszámot.
Nálunk erre nem került sor, az első próba után ugyanis odajött hozzám az osztálytársakból összeálló kisebb delegáció, akik diszkréten megkérdezték tőlem, hogy biztosan ragaszkodom-e ahhoz, hogy táncoljak, mert ugyan az eddigiek alapján nem kizárt, hogy a produkciómmal egyszer komoly rajongótábort gyűjtök majd, jelen pillanatban azonban nagyobb örömet szereznék azzal, ha inkább nézőként szurkolnék. Hát így nem táncoltam én szalagavatómon palotást – vagy ördög tudja mit.
Szóval úgy vagyok én a tánccal, mint féllábú ember a fenékberúgás versennyel… jobb a békesség alapon nem nagyon erőltetem.
Ez a fajta prevenció más hasonszőrűeknek is ajánlható, de adódnak helyzetek, amikor erre sajnos nincsen mód. Egy esküvőn például egy darabig el lehet piszmogni a vacsorával, de aztán kérlelhetetlenül eljön a pillanat, amikor beindul az állvafetrengés.
Ami egyeseket annyira felspanol, hogy ha rövid időre táncpartner nélkül maradnak, akkor holtidőben az asztalsorok között karvaly módjára járkálva vizslatnak újabb áldozat után.
Első körben ilyenkor marad sunnyogás, babrálás, meg magunkat elfoglaltnak tettetés.
Ha ez nem elég és csak kiszúrnak bennünket, akkor a szelídebbeket még meg lehet próbálni lebeszélni, de az igazán elszántabbak úgysem tágítanak.
Ha a vállapogatós agitációjuk nem jár eredménnyel, akkor jön az Endlösung, amikor is a kiszemelt karját megragadva vonszolják maguk után falfehér arcú, kétségbeesett prédájukat.
A táncparketten aztán gyöngyöző homlokkal, szelephibás birodalmi lépegetőként próbálod eltalálni az ütemet, ami hónaljizzadós erőfeszítések ellenére se nagyon megy, te pedig megváltásként várod a szám végét. Ciki, na!
Pedig próbálkoztam én még tánciskolában is (egykéthá–egykéthá–egykéthá–egykéthá…és!), ami alapesetben úgy nézett ki, hogy gyakorláskor a terem egyik felében a lányok, másikon a fiúk…én meg rendszerint középen, mert állandóan in situ korrepetálásra kényszerültem.
Szóval táncügyileg könnyűnek találtattam, de (mint a mellékelt ábrák is mutatják) talán éppen ezért lehet a táncesemények fotózásában valamiféle kompenzációs hajlam. Vagy nemistom, de mindenesetre szívesen kattogtatok a színpadok előtt. Különösen mióta ismerem páromat, aki ugye néptánc…na, de erről majd egy másik poszt. Addig is Mojszejev legyen veletek!
Ja, és Kellemes Ünnepet mindenkinek!
