Montenegró II.

4. nap

Erőszakot veszek magamon és hajnalban nekiindulok a tengerpartnak. Ilyentájt sose tudni mibe botlik az ember. Lehet, hogy megvan a nap képe, de lehet, hogy kattintás nélkül kullogok vissza. Az olajtartályok biztos téma, a kattintás már legalább megvan. A vízben akad némi mozgolódás, de csak néhány neptunlelkű tempózik.

A pálmafa árnyékos kompozícióba fogösszeszorítva hosszasan várok egy alakot, de – akárki is legyen az – valszeg még húzza a lóbőrt. Pár méterrel arrébb egy rízspapír-esernyős végül néni befut a képbe. Több a semminél. Mára aszem ennyi. Vár a fetasajtos virsli. A szálláson a reggeli tojás-virlsi-tojás-virsli sormintában, szigorúan zöldség nélkül, ízetlen teával. Nehéz megszokni.

Délelőtt gyalog a centrumba, onnét taxis 5 euróért visz el Stari Barba. Suhanás közben viccelődik a minaretek tornyain, amik szerinte rakétakilövők. Fütyülő hang kíséretében mutatja is a kezével, hogy felszáll. Jófej fazon, vele nevetünk. Stari Bar egykor szebb napokat látott város. Mostanra alaposan legyakva (jobbára térdig érő falak), de azért el lehet nézelődni.

Délután magas intenzitású semmittevés, este a vurstli. Odaúton a part mellett megyünk, hátha. Egy csákó a kutyájával fürdőzik és közben nekifutásból csukafejesezik a naplementében. Hát köszi ezúton is! A forgatagban főtt kukorica, fagyi, múzeum. Hogy az est ne teljen izgalom nélkül az 50-es obimat azért sikerül elhagynom. Nem vagyok tőle boldog. Lemondóan körözök pár sort. Néhány helybeli srác kiszúr és visszaadják a nemrég megtalált csecsebecsét. Hálám jeléül övék a pénztárcám teljes fémpénz tartalma (erős 8 euró).

5. nap

Egész napos kirándulás a Lovcen Nemzeti Parkba. A fakultatív program ára 1.700 HUF, cserébe 1.700 méter magasra megyünk. Ha nem mennék sehova és a 0 méteres tengerszinten maradnánk, az kereken 0 forint volna. Érdekes összefüggések vannak. A buszos hegymászás emlékezetes. Még az edzettebbekben is felszalad az adrenalin szintjük a szerpentines manőverezésben. Az épségben megérkezés határozott megkönnyebbülés.

Buszparkolás után még egy adag hegyi séta, aztán majd még vagy négyszázvalahány lépcső. Szó se róla, megdolgoztatnak a látványért. Felérve aztán pazar hegyvidék meg a Njegos mauzóleum fogad. Remélem nem bántódnak meg a derék a crna goracok, de az előbbi azért jobban lenyűgőz. Hosszas nézelődés, majd  vissza lépcső, séta a buszig. Közben azon gondolkodtam, hogy ilyen magassan aszem még nem jártam. Na jó, repülővel talán. Hazaúton még egy pizzányi megállás Cetinjében, aztán Bar. Hjába a hegyvidéki kaland, maradt még némi energia, esti sétával töltjük ki.

6. nap

A hajókázás mára komoly opció, végül az asszony diszkrét kérlelésére helyette marad a strand. Olyan nagyon nem is bánom. Nézelődés, ingyenszoli, Harry Hole, szporadikus csobbanás, a hátunk mögötti bárból  meg közben szól rogyásig a Szívósszemű Márta. Apparát ezúttal a szálláson maradt. Lazulás meg barnulás van. Búcsúzóul este még kikötői naplementézés, desszertként sós palacsinta. Nem rossz találmány.

7. nap

Reggel a változatosság kedvéért fetasajt virslivel. (aszem egy darabig egyiket se akarok látni). A buszindulásáig egy helyi termelő még ránk sóz vagy négy füzér saját termelésű szárított fügét. Nagy átéléssel szagolgatja és már csomagolja is. (otthon kiderül, hogy többsége kukacos - ki gondolta, hogy még a füge is?) A hazautat jórészt már láttuk, de azért nehéz megunni a Neretva-völgyi látványt. A vége felé azért már kezdünk nyűgösödni, de néhány jól irányzott film átsegít a holtponton. Érkezés éjfélkor. Hazafele összegzés. Aszem jól megvoltunk. Alvás. Laku noc!

Csobi a'la Balaton

A téma iránt érdeklődők a Spottr nevű oldalon megtekinthetik "Mastre Nostrum" fedőnevű balcsis sorozatomat. Jó csobbanást hozzá!

Montenegró I.

Prológ

Ezzel a nyaralással eredetben egyáltalán nem kalkuláltunk. Az Egyetemen dolgozó unokaöcsém május végén hívott fel azzal, hogy akadna még néhány szabad hely az általuk szervezett montenegrói útra. Tekintve, hogy tenger mellett már rég jártunk, nyárra más programunk nem igazán akadt, plusz az utazás árát is elég felhasználóbarátra szabták, nem sokat gondolkodtunk, hogy rábólintsunk-e.

0. nap

Indulás hajnali kettőkor. Nehezen tolerálom a hosszas buszozást, így egy részét legalább alvással ki tudtam bekkelni. Menetidőre 13-14 órát prognosztizáltak, a vége erős 18 óra lett. Nem esett jól.

Bosnyák barátaink ha már versenyképes aszfaltcsíkkal nem igazán tudtak szolgálni, legalább festői tájat kínáltak cserébe. Elég egyoldalú deal, de valamit valamiért.

Este megérkezés Bar-ba. Lecuccolás, majd hiperszomnia.

1. nap

Hurrá nyaralunk! Délelőtt előirányzatként gátlástalan, csobbanással egybekötött, napbarnítós semmittevés. A gépet szigorúan nem viszek…Khhmm, vagy mégis? Csak nem bírok magammal. A délutáni bicseléskor már kattog a zár. A part kavicsos, és - előítéleteinkkel szemben - nem koszosabb az adriai átlagnál. Hátunk mögött hegyek, szemben látványelemként olajtartályok, a víz optimális, a nap süt. Tűrhető az egyenleg. Este városnézés. Nem egy bravúrkategória, de strandtól a kikötőig vezető sétányon pezseg az élet.

2.nap

Közfelkiáltással cél az ulcinj-i homokkal borított 12 km-es megastrand. A homok nem az a filmbéli fehér, hanem az iszapszínű balatoni. Papucs nélkül éget mint a rezsó. A napernyők, amíg a szem ellát. Társaságunk kellemes (úgy általában is), a sekély és langymeleg víz már annál kevésbé. A szürke homok a fülünkből is folyik. A bari strand aszem jobb volt. Tipli van. Ebédként egy közeli albán étterem, ultrajófej pincérrel, malomkeréknyi plejskavicával, ajándékba kapott palacsintaszerű nemtudjukmivel. 

Elégedettre tömött hassal indulunk meg a város felé. A nap tűzi a nyakunkat, de Ulcinj-nak 3/4 órányi kutyagolás után még híre-hamva. Egy helybeli legnagyobb döbbenetünkre jelzi, hogy még félúton se járunk. Taxit ajánlja figyelmünkbe. Némi ódzkodás, de aztán csak leintünk egyet. Ha ezt előre tudjuk: 3 euróért szó nélkül elvisz minket. Tökjó! 

A városba érve épp szól a müezzin, az öbölben nagyüzem a strandon. Az útikönyv szerint a fellegvár a kötelező gyakorlat. Tényleg. Hangulatosak ezek a sikátorok, szép a kilátás. Nekünk bejött. A jóval hosszabb visszaút 4 euró. Furák ezek a taxiórák, de amíg ilyen összegeket mutatnak, bánja fene.

3.nap

Fakultatív programként Kotori-öböl becélozva. A kirándulás ára olyan baráti, hogy le se merem írni. Oda(meg vissza)út a szorosan a tengerpart mellett. Hát nem csúnya!

Az öbölben aztán Risan, Perast, meg Kotor városa véve szemügyre. Nem győzünk betelni. Hegyekkel körbeölelt ékszerdobozok. Ha csak ezt nézzük meg már akkor megérte volna. (unokaöcsémre egyre gyakrabban gondolunk hálás szívvel)

Kotor utcáin hosszabb random városnézés. Csípem ezt a kőfalas, szűk utcás fílinget. A kaját azért elég vastag áron mérik – jó indikátora, hogy nem csak nekünk szimpi a hely.

Hazafelé félórás villámlátogatás a Montenegró turisztikai főcsakrájában Budván. Kár érte, volna itt mit nézni. Utána még egy rövid távfotó a Sveti Stefan nevű luxus szálloda szigetről. Odafele szebb lett volna. Párás levegő, használhatatlan fények, de kisebbségi fotósként ezt csak magamban jegyem meg.

Este már sehová, azért hosszú nap volt. Lazulásként Harry Hole kalandjai.

Montenegró folyt köv.   

Othello

Igazán nem tehetek róla, de Shakespeare meg gyilkolászós dráma ide vagy oda, ha meghallom, azt a szót, hogy Othello, nekem mindig rötyögnöm kell, mert első gondolatra akaratlanul is az alábbi anekdota ugrik be róla:

"Az Othello-t játszó színész fojtogatni kezdte Desdemonát, mikor döbbenten hallotta meg, hogy művésznő kollégája a pillanatnyi csendben egy hangos pukit eresztett el. A színész ijedten sandított a nézők felé. Kétségtelenül meghallották. Gyorsan menteni akarta a helyzetet, ezért így kiáltott:"Te céda, hát még hörögsz is?!"

Mi tagadás, kínos egy malőr, mindenesetre az általam fotózott Othello előadáson ilyesmivel nemigen kellett számolni. Egyrészt nem színdarab, hanem balett volt, másrészt (szigorúan feltéve, de meg nem engedve) az esetleges oda nem illő felhangokat a kellően hangos zene amúgy jótékonyan annulálhatta.

A szóban forgó darab egyébként a Pécsi Balett repertoárján szerepelt. Az előadást már jó előre kiszúrtam a műsortervben, kedvelem ugyanis a táncfotókat. Sőt, ha igazán őszinte akarok lenni, akkor a színpadi fotós műfajok közül, határozottan az egyetlen, amire (úgy fotósként, mint fotót nézőként) rezonálni tudok.

Azon melegében írtam is egy mélt a színháznak, hogy megérdeklődjem, van-e fotózási lehetőség. Abszolút készségesek és jó fejek voltak, és mindjárt meg is adták azt az időpontot, amikor fotózásra érdemes jelmezes próba adódik. Szerencsémre nem nagyon firtatták, hogy ki fia borja vagyok, meg úgy különben is. Mert hát lássuk be, magyarárazatként a műkedvelő hobbifotós a jorubafoto.eu-ról sokaknak azért elég karcsú érv lett volna. Mondom én, hogy jó fejek voltak, na!

A próba napján aztán előkotortam a felszerelést (váz + tele) és elbattyogtam táncfotózni. Érkezéskor aztán kiderült, hogy maga a próba csak jó óra múlva kezdődik. Nem örültem. Az ugyan nem volt egészen világos, hogy vajon az e-mailben értettük-e félre egymást, esetleg technikai (vagy más, nemtom) malőr jött közbe, de a lényegen már amúgy sem sokat változtatott volna, úgyhogy nem firtattam tovább a dolgot.

A létszámon felüli órát nem volt kedvem együltőhelyben kihordani, ugyanakkor hazamenni sem volt már érdemes, úgyhogy jobb híján színház környéki séta mellett döntöttem. Egy darabig csak lézengtem, de aztán bóklászás közepette eszembe jutott a szellentő céda, meg a szűkgatyás mór döbbent fekete képe, amiről egy gondolati bakugrással eszembe jutott mindjárt az is, hogy társaságban micsoda derültséget szokott az kelteni, amikor kiderül, hogy egy rövid ideig én is balettoztam.

Az ilyenkor kitörő elemi erejű röhögést az sem igazán csillapítja, amikor hozzáteszem, azt a mentőnek szánt körülményt, hogy akkoriban azért még eléggé gyerek voltam.

Mi tagadás, ha elképzelem magam, ahogy talpig spandexban spiccezek, még nekem is vihognom kell. Így értem aztán vissza a színházhoz, ahol a portás értetlenül nézett rám és nem nagyon értette, min is kuncogok.

Táncfotóban az a külön izgalom, hogy ha nem ismerjük előre a darabot - és rendszerint nem ismerjük - akkor minden pillanat meglepi. A fene se tudja mi jön éppen, de ha szerencsénk van, és nem voltunk  nagyon ügyetlenek sem (ebben a sorrendben), akkor a végén egész jó dolgok jöhetnek ki.

De addig is a tánc folyik, a fotós meg a végtelenített mozdulathalomból megpróbálja kikattintani a fotogénebb pillanatokat (az ilyenkor felszökő selejt-arány is mutatja, hogy ez néha sikerül, néha meg nem) Közben figyel a fényre meg bobekel a beállításokkal. Mindezt persze egy lyukon keresztül. 

Nem csoda, hogyha előadás után izgatottan megkérdezik tőlem, hogy "Na, milyen volt?", akkor hosszú másodpercekig gondolkodom, végül homlokráncolva kibököm, hogy fogalmam sincs. Ilyenkor valahogy fotó-üzemmódba vált az agyam ezért csak kiragadott képekre, meg momentumokra emlékszem, és akárhogy erőlködöm ebből a sztori azért csak elég hézagosan áll össze. Így volt ezúttal is. Pedig a képeket utólag elnézve, érdekes előadás lehetett, úgyhogy lehet, megnézem majd gép nélkül is...fojtogatós nagyjelenetnél meg élénken figyelek majd mit nűvel a "céda". :) 

Paneltél

Biztos akad néhány belémkötnivaló, de hogy naprakész lennék, azzal aztán senki sem vádolhat! A Millenáris képek ugyanis másfél, az őszi képek pedig erős fél év késéssel futottak be, ezekhez képest a téli képekkel május végén (pimf három hónapos spéttel) előhozakodni igazán semmiség.

Ha némi jóindulattal pozitívumot akarnék keresni, akkor a trendből kiolvasható enyhén javuló tendenciát említhetném. Khmm. Na, nem mintha ennek olyan véresen komoly jelentősége volna, de így, fél lábbal az előnyári szezonban havas fotókkal haknizni azért mégis biztos fura.

Még akkor is, ha az idén februári zima sokat tett azért, hogy még jó darabig emlegessük. Pedig egész biztatóan indult. Egy mínuszokkal töltött nyúlfarknyi novemberi liezon után ugyanis határozottan langymeleg december-január jött szembe, amit én a magam részéről (stílszerűen) melegen üdvözöltem.

Persze szentestére a gyermeki romantikus énünk  titokban azért rendre epedve várja a fehér pelyheket, amik ha aztán meg találnak érkezni, a másnapi rokonlátogatás meg hólapatálos során a felnőtti énünk már inkább a pokolba kíván. Idén (ok tavaly) fehérkari elmaradt, de úgy a tél egész viszonylatában en bloc a hóesés is.

Mivel a tárgyi évszak kétharmadát ilyen szépen letudtuk, és márciusig meg már csak pár hét volt vissza, épp komolyan elkezdett a téli ruhatáram tavaszira történő cserélése foglalkoztatni. Aztán csakhamar kiderült, ezt bizony szépen elkiabáltam, ugyanis pár nap alatt olyan hószakadással körített csontrepesztő hideg lepett el bennünket, hogy az egy nagy kövér, jéggé fagyott zárójelbe tette az egész addigi jó időt.

Próbáltam felmentést adni, de még ezzel együtt is nehéz volt a gondolattól szabadulni, hogy itt nem valamiféle kompenzációs mechanizmusról van-e szó. Ahelyett ugyanis, hogy az időjárás - ahogy az egy jólnevelt télhez illik - egyenletesen adagolta volna a hideget, a nagy részét szépen végiglazsálta, hogy aztán tavasz előtt „bazzeg nem is volt még hideg!” felkiáltással észbe kapjon és koncentráltan nyakunkba zúdítsa az egész évszakra előirányzott penzumot.

Ebben a sarkköri hidegben a földgázt a körülményekhez képest addig csak szolidan majszolgató kazánunk hirtelen olyan féktelen zabálásba kezdett mint egy karbantartáshiányos MIG turbina, de még így is csak erőlködve tudta a komfortzónán belül tartani a lakásunk hőmérsékletét.

Ilyen feltételek mellett - jól felfogott önvédelmi okokból - a többség igyekezett a szabadban töltött időt minimalizálni. Egy darabig bennem is viaskodott a fotós kontra szobameleg kényelem csábítása, végül aztán csak győzött az előbbi, ezért a térdig érő hóval és a hipotermiával dacolva csak nekiindultam a panelnek...

Spottr

Tegnap egy panelokról szóló fotósorozatom jelent meg a Spottr nevű fotós oldal Bigpix rovatában. A sorozatot ITT tudjátok megtekinteni.

Mini Millenáris Minimál

Sok sorozatomnak futottam már neki nagyreményű ambíciókkal, hogy akkor majd MOST pixelbe öntöm a tutit! Aztán gyakran ennél a szintnél meg is rekedek, meghagyva ezzel – a csak a fejemben létező – tökéletes képek illúzióját.

Máskor a kezdésig még elkecmergek valahogy, de aztán elfogy a lendület. Kicsit hasonlóan jártam itt is, annyi különbséggel, hogy itt alapvetően nem a szándék hiányzott. Ezenkívül itt az elején még nem is tudtam, hogy sorozat lesz. Közben persze eldöntöttem, hogy igen, de aztán végül mégse lett semmi a dologból. Egész pontosan annyi, amennyi itt. Mindenki tudta követni?

Erős másfél éve Budapesten akadt valami letudnivalóm. Nagy komolyság nemigen lehetett, mert egyrészt elég hamar végeztem vele, másrészt mostanra halványlila segédfogalmam sincs, hogy mivel is. A lényeg, hogy a vonatindulásig akadt még némi idő, amit a Millenárison gondoltam elütni. Eredetben valami kiállításfélére mentem, de épp valami karbantartás vagy mi a szösz volt, úgyhogy a kultúráról ennyit.

A nem várt üresjárat miatt egy darabig csak céltalanul tébláboltam, mert 11 óra lévén fotózni azért mégse, de egyéb ötlet híján azért nagy kelletlenül csak előkapartam a gépet. Ezzel grandiózusnak még nagyképűséggel sem nem nevezhető fotózás vette kezdetét, aminek léptékéről sokat elmond, hogy nagyjából 15 kép elkészülte után véget is ért.

Közjáték gyanánt még egy igen lelkes parkőrrel is találkoztam, aki mindenáron valami fotós engedélyt akart rámtukmálni. Azt mondta, hogy fotózni enélkül is fotózhatok, de ha gondolom, akkor ő azért szívesen közben jár, hogy kapjak egyet. Értetlenkedtem magamban egy sort, akkor meg minek, de nem akartam a buzgalmát letörni, ezért arra hivatkoztam, épp indulófélben vagyok, de azért köszi.

Ami történetesen igaz is volt, az ebédidő ugyanis vészesen közeledett (idefele klafa gyrosost láttam)
Ha már egyszer így alakult, abban maradtam, ha erre járok folytatom még és akkor majd a végén jó összeáll egy sorozat. Arra persze azóta se jártam, és úgy tűnik, érkezésem a közeljövőben se nagyon lesz rá. Így maradt ez a minisorozat.

Mindenképp előny a retrospektív jelleg, az itt feltüntetett képek ugyanis a sorozat a teljes képállományát tartalmazzák. További pozitívum, hogy választási lehetőség hiányában ezúttal elmaradt a szokásos kézharapdálós „melyiket hagyjam ki?!” nyűglődés. Egyébként meg nem mellesleg a gyros (szigorúan paradicsom nélkül!) igen jó volt, úgyhogy már csak azért is megérte.

Malomvölgy

Talán valamikor korábban írtam már arról, hogy a természetfotózáshoz nekem rendszerint szükséges némi külső motiváció. Egész pontosan szólva nem magához a képkészítéshez, sokkal inkább az ezzel rendszerint együtt járó kora hajnali keléshez. Noszogatás hiányában ugyanis a saját belső késztetéseimmel könnyűszerrel elbánok. Aztán miután felülkerekedtem, marad a gátlástalan és kompromisszummentes továbbalvás.

Ébredés után néhanapján azért előfordul kisebb-nagyobb lelkifurka - mert hát előző nap mégiscsak elhatároztam, amihez képest ugye már megint csak a horpasztás -, de aztán amolyan ultima ratioként megnyugtatom magam azzal a nehezen kétségbe vonható ténnyel, hogy máskor is lesz még reggel. Lehet ezzel vitába szállni?!

Ezt a bizonyos külső motivációt legutóbb rendhagyó módon apám szállította. Na, nem azzal, hogy kirázott az ágyból, hanem mert ő maga is fotózni készült. Nyugdíjazása után ugyanis öntudatra ébredt benne az eddig leginkább a nyaralások során felszínre bukkanó fotógráfus. Elfogultság nélkül mondhatom, szép dolog ez tőle. (Most már legalább tudjuk, kire ütött ez a gyerek..)

Az öregem olyannyira lelkesen vetette bele magát ebbe a fényképezésbe, hogy mostanra a Panoramio nevű képmegosztó oldal egyik (ha nem a) leglelkesebb tagjává nőtte ki magát. Eddig ugyan leginkább utazási fotókban, meg városképekben utazott, de mostanság többek mellett a természetfotók is elkezdték foglalkoztatni, ezért abban maradtunk, hogy valamikor szerét ejtjük egy természetközeli terepgyakorlatnak.

Erre a célra Malomvölgy minden szempontból kézenfekvő választásnak tűnt. Mindenképpen mellette szólt, hogy nem kell a péróba elmenni ahhoz, hogy fotózható növénytársulással találkozzunk (tulajdonképpen csak a városszélig), másrészt a terepadottságok határozottan bézik nehézségi fokozatúak, emiatt az erre járót nem a meredek kaptatók, nyakig érő susnyás, meg süppedős lápi trutyi, hanem jobbára kiépített gyalogutak és hozzá decensen gondozott parkerdő fogadja. 

Szó mi szó, nem az a kiköpött érintetlen ősvadon, bár ez momentán nem is szerepelt a rövid távú igényeink között. A nekünk testhez álló, belépő szintű hajnali fotós bandázásra például tökéletesen megteszi. Már csak azért is, mert funkciójához mérten meglepően változatos fotótémákat kínál - igaz, ez nem feltétlen ebből a posztból fog kiderülni. Próbáltuk a feladatot komolyan venni, ennek okán, ahogy az rendes fotósokhoz illik, már a napfelkelte előtt a helyszínen voltunk (ezzel részemről a dolog nehezebbik része le is volt tudva...)

Első ránézésre ígéretes reggelnek tűnt, bár a Nap csak nem akart előbukkanni a felhők mögül. Mikor aztán nagy nehezen összekapta magát, akkor meg rövid idő alatt olyan köd kerekedett, hogy az orrunkig is alig láttunk tőle, úgyhogy ettől kezdve legfeljebb makróban gondolkodhattunk. Ezt némileg nehezítette, hogy késő ősz (és egyre hidegebb) lévén a makróznivaló témák száma drasztikusan megcsappant, de pár kósza csipkebogyó és néhány elhagyott pókháló azért keltett még némi izgalmat.

Ezekkel még egy darabig elbobekeltünk, de aztán kifogytunk az ötletből és átporoszkáltunk a park nyugati felére. A köd ha lehet, itt még nagyobb volt, úgyhogy jobbára csak ténferegtünk, és már épp fontolgattuk volna a hazaindulást, amikor a köd megkegyelmezett és hajlandó volt átengedni néhány napsugarat. A köd, erdő, napsugár kombó meg minden fotós nagykönyv szerint hálás téma, ezért mi is hálásak voltunk.

Mielőtt azonban túlságosan beleéltük volna magunkat a jóba, a tejföl kezdte újból maga alá gyűrni a tájat.

Levezetés gyanánt lőttünk még néhány kockát, de aztán összecuccoltunk és most már ténylegesen elindultunk haza. Túl hosszú időt nem töltöttünk kint, úgyhogy hazafelé a még alig kihűlt párnám viszontlátása feletti öröm járt a gondolataimban...