2010. május 26., szerda

Bye-bye, London-don-don-don! Good-bye! I. rész

Aszem egy bakugrással kikerülném a magas labdát és nem mennék bele mindenféle Gaia-ősanya deus ex machinája, meg az ember vagy a természet uralkodik-e a sárgolyón típusú kérdéseket feszegető metafizikai fejtegetésekbe. Mindez egyfelől e blog kereteit, másrészt a képességeimet is meghaladnák.

Helyette marad a csöndes mélázás, miszerint, hogy a vérbe lehetséges, hogy egy tőlem többezernyi kilométerre eső vulkán akut refluxa miatt a kontinens komplett légiközlekedése kékhalált nyom.


Pénteken indult volna a vasjószágunk, de szerdáig úgy tűnt, hogy több ezer társával egyetemben semmi esély nem kínálkozik arra, hogy velünk – meg konkrétan egyáltalán – a levegőbe emelkedjen. Aztán másnaptól lassanként elkezdtek szivárogni a légijáratok, mígnem péntekre aztán valahogy sikerült újrabútolni a rendszert, és ment minden a régiben. Mindezt komolyan vehető átmenet nélkül, úgyhogy nehéz nem arra gondolni, hogy a prominensek túlreagált pánikja hekkelte gallyra a reptereket.

Szal nem kívánt izgalmakkal indult az ötnapos londoni kirándulás. Ezen izgalmakról speciel szívesen lemondtunk volna róla - mondjuk az igaz, hogy külön pénzünkbe nem került.


Öt nap egy London nagyságrendű városban elég soványka, úgyhogy intenzív napok elé néztünk. Aztán nagyjából így is lett, éppen ezért meg sem kísérlem számba venni azokat a helyszíneket, ahol jártunk, helyette néhány önkényesen kiragadott élményemet osztanám meg veletek.

Miért éppen London?

Leginkább azért, mert meglátogattuk (az itt élő) Tesómat. Egyébként meg, mert London klassz hely. Nem sok olyan szeglete van a világnak, ahol az egy négyzetméterre eső híres helyek/szobrok/épületek/stb. koncentrációja ekkora volna. Ezenkívül London ezerarcú, nyüzsgő, toleráns és izgalmas. Az itt lakók véleménye persze azért jócskán árnyalja mindezt, de mi momentán turistáskodtunk, úgyhogy bennünket legfeljebb ennek a kasztnak kijutó gondok foglalkoztattak. Így a permanens tömeg (leginkább a hasonszőrű turisták miatt), meg az időnként arczsibbasztó árcédulák.


Fotózáshoz viszont ideális. Egyrészt ott a rakat fotógén hely, aztán minden sarokra jut valami történés, és nem utolsósorban itt a turisták nyomják az exponálógombot, mint süket csengőt, neked bármekkora géped is van, csak egy vagy közülük, ergo senkit nem is érdekelsz. Szabad a pálya!

Hyde-park

Reptérről a városba tartó busz ennek a sarkán depózott le bennünket. Konkrétan a nevezetes kornernél, ahol beszédet ugyan nem tartottunk, cserébe viszont eddigi életem legpocsékabb teáját fogyaszthattam el (a csontig hatoló keserű ízt a – vonakodva – hozzáadott decinyi tej sem tudta feledtetni) Erős indítás!


Abban maradtunk, hogy ezt, mármint a parkot nevezzük ki koccanási pontnak. Tesóm lakásához önerőből eljutni ugyanis tájékozódási képességeink határait feszegető, drámaian bonyolult feladatnak tűnt. Azt már korábbi londoni tapasztalatomból is tudtam, hogy a találkozási helyeket célszerű minél egzaktabban körülírni, mert itt a térképen kis zöld foltnak látszó park valójában jó óra alatt járható be, a néhány centis utca meg vagy három kilométer hosszú. Ennek ellenére jó darabig ment a tájolás, mire sikerült végre összefutni.

Két gurulós masztodon méretű bőrönddel ezúttal nem volt nagy kedvünk a park felderítéshez, pedig jó helynek tűnt. Abban maradtunk, még visszajövünk. Aztán nem jöttünk. Majd legközelebb.


East (Ham) London

Kábé itt lakik Öcsém. Metróval mentünk és a nyüzsgő és modern belvárosból egy csapásra, a nem kevésbé nyüzsgő, de annál kevésbé modern külvárosba csöppentünk.

Londonban a külvárosi lét csalhatatlan indikátora, hogy originál angolt lámpással se nagyon találni. Talán épp ettől érdekes. Egy városrészen belül ennyi pakisztáni, fekete, lengyel török, indiai, arab, meg még ki tudja milyen náció – igazi multinacionális trip. Ráadásul minden utcasarkon akad egy utánozhatatlan áron, utánozhatatlan kulináris élményt nyújtó (thai, kínai stb.) étterem. Kár lett volna kihagyni!

Kattogtattam pár képet, de a legnagyobb izgalmat – pedig eredetileg nem is tudtam róla – ez a kép nyújtotta.


Az utómunka során elkezdtem kivilágosítani a buszon ülő alakokat, majd sorra kerültek az ablakban tükröződő plakátarcok is. Belenagyítok, erre látom, hogy az egyik plakátról Sindler Ata néz velem szembe. Ez meg már milyen már! :) Nyílván egy stock ügynökségen keresztül eladott képem, de hát akkor is! Azze, há’ mi ennek a valószínűsége?! Áhhh!

London Bridge

Ez a kirándulás ezúttal nem elsősorban rólam, illetve a fotózás(om)ról szólt. Képek csak arra készültek, amerre épp jártunk (ezek alapján egy talpraesettebb helybeli simán rekonstruálni tudná a vonulási útvonalunkat).
Ez a fotó is csak azért készülhetett el így, mert kábé pont kékpercek környékén tébláboltunk arra, plusz az első nap lévén még vettem a fáradtságot és vittem magammal állványt. Mivel a továbbiakban már nem voltam ilyen szorgalmas, több hasonló kép már nem készült. Ez szép kék, van rajta híd, folyó, meg különben is panoráma. Ezúttal beértem ennyivel.


Folyt köv.

2010. május 10., hétfő

Égszakadás - égindulás

Nem tudom ki hogy, én a nyelvészethez nem különösebben értek, viszont néha így laikusként is rácsodálkozom, hogy időről-időre milyen új szavak bukkannak föl a nyelvünkben (bár lehet, hogy csak nekem újak :)

Ezek egy részéről egy darabig fogalmam sincs, hogy mik. Nem tudtam többek között azt sem, hogy mi az a turbó-körforgalom, vagy a szupercella. Aztán valamilyen módon előbb-utóbb azért csak kiderül.
A szupercelláról kábé két éve hallottam először. Az első benyomás mindig fontos!


Hogy hány benyomás volt végülis, azt nem volt erőm megszámolni, de úgy érzésből 20 biztosan – mármint a kocsimon. Ettől kezdve nekem a szupercella olyan néhány óráig tartó otromba nagy vihar, ami leamortizálja a kocsimat. Reméltem, hogy idővel árnyalódik majd a róla kialakult, addig nem éppen hízelgő kép, de tavaly vette a bátorságot és megismételte az előző évi produkcióját, ráadásul – amolyan halmazati mellékbüntetésként – még a visszapillantómat is legyakta.

Hát vazz, nem voltam boldog!


Viszont mivel ezúttal nem éjszaka támadt, másnap a neten egy-két meglepően fotógén képbe botlottam a bestiáról. Gondoltam, ha már ő maradandó nyomot hagyott nekem, a következő alkalommal megpróbálom én is ugyanezt. Nem én kezdtem!


Egy jó darabig aztán nem találkoztam vele (gondolom parázott a szemem elé kerülni), április közepén aztán egészen váratlanul lecsapott a városra (picit nem figyelek oda, erre tessék!). Én épp úton voltam hazafele és tulajdonképpen nem is tudtam, hogy ez az, mert a város déli felét macerálta, én meg történetesen nem ott voltam, és csak annyit láttam, hogy abban az irányban nagy, csúnya felhőzet terpeszkedik el. Csak később tudtam meg, hogy a szürke izé szakajtószámra öntötte a jégdarát a Kertvárosra. Mire hazaértem a vihar lassan elült és aranysárga napsugarak öntötték el a várost (vízpárán keresztül azért az meg nem szokott csúnyán kinézni), mindezt sötétszürke felhőzet előtt. Szó se róla, volt egy posztapokaliptikus hangulat.


Kapkodva a fotóstáskámba dobáltam a cuccokat és rohantam vissza a kocsihoz. Első gondolatom az volt, hogy felmegyek a Mecsekre és akkor majd onnan, a kakasülőről fotózom meg a tutit, de mivel a csúcsforgalom még tartott, ki tudja mikorra jutok fel. A fényviszonyok ráadásul percről-percre változtak és egész biztos nem lett volna jótékony hatással a vérnyomásomra, ha mondjuk egy előttem tötyörgő T-betűs kocsi miatt maradok le a fotókról. Végül arra jutottam, hogy legalább megcsinálom az egy idő óta már tervezett képemet (sötét háttér előtt világító panelek) a nyugati elkerülő útról. Bevágódtam a kocsiba és padlógázzal verettem kifele városból. A kettős szivárványról még épphogy lemaradtam, viszont egy tizes házba csapódó villámot (nettó mázli), és az orrom előtt rojtosodó felhőzetet már sikerült elcsípnem.

Szal egy kis önkárpótlás törött tükörért, meg a horpadásokért. Beeee...!!!