jorubablog

Esküvői fotózások

2012-01-16T16:02:00.005+01:00

Egy korábbi bejegyzésben már volt róla szó, hogy a beállított fotózás (az esküvői is) nekem valamiért nem igazán áll kézre, alkati vagy ördög tudja, de valahogy tényleg nem. Ehhez képest a mellékelt képeket elnézve könnyen lehetne mondani, hogy épp most csinálok lábbelit a szájamból, pedig valójában az van, hogy én próbálom elkerülni a dolgot, de az néha csak megtalál.

Hogy mást ne mondjak, előfordul, hogy valamelyik fotós ismerős invitál segéderőnek (tétje nem nagyon van, csak hasznomat is veszik, meg azért csak ragad rám valami), de ilyen alkalmak azok is, amikor valamelyik közeli ismerősöm keres meg azzal, hogy az ő esküvőjükön nem-e lehetne?

Mert hát gépem ugye van, az esküvőn így is, úgy is ott leszek, és ami a legfontosabb, hatszáz éve cimbim. Szóval ilyen esetekben persze. Így alakult ez legutóbb ősszel is, amikor Karesz haverom döntött úgy, legfőbb ideje annak, hogy házas igába hajtsa fejét. Gondoltam egy napra ennyi felelőtlenség elég is, ne tetézze azzal, hogy fotósnak még egy nálam is nagyobb hályogkovácsot guberál magának.

Mivel az esemény helyszínéül Szombathely volt megjelölve, amit én nagyjából semennyire nem ismerek, ezért kértem, hogy fotózási helyszínre ezúttal ők tegyenek javaslatot. Szorgosak voltak, előre dolgoztak, ezért mindjárt mondták is, hogy fotóstali 13-kor a sorokpolányi Kolos-(korábban Szapáry) kastély előtt. A délután egy órán pettyet felszisszentem, de hát más időpont sehogy se akadt, egyébként is alapszabály, fotós ember hozott anyagból dolgozik, ugye.

A helyszínnek tulajdonképpen nem is nagyon néztem utána, valamiért azt gondoltam, kastély az kastély. Láttunk már ilyet. Na, nem a Loire-völgyit, hanem azt a (tisztelet a kivételnek) magyarosat, ahol az – egykor szebb napokat látott – málló vakolatú kastélyépület körül tessék-lássék gondozott tuják, sövény és néhány kósza rózsabokor szendereg.

Ha néha napján beesik egy-egy látogató, akkor a nyugdíjas teremőr, ásítozva nyitja ki annak a pár látogatható, áporodott levegőjű szobának az ajtaját, amiben néhány zsinórral elkerített bútoron és ósdi festményen kívül egyéb látnivaló nemigen akad. Te pedig – a teremőrrel szigorúan a nyomodban – kínos csendben araszolsz a recsegő padozaton és már nagyon várod, hogy a szabadban legyél.

Szóval valami egészen ilyesmire számítottam, amikor azonban megérkezve, frissen vakolt téglafal és egy hatalmas tip-top kovácsoltvas kapu meredt a magasba előttünk, lassan azért elkezdtem gyanakodni. Aztán a motoros szerkezet diszkréten kitárta előttünk a kaput, mi pedig az újonnan térkövezett úton begurultunk a kastélyudvarba és attól kezdve a legfőbb gondom az volt, hogy a kezemmel a gépet meg az államat egyszerre sehogy se tudtam tartani.

Eleinte sűrűn pislogtam is visszafele, nem esetleg kovácsoltvas kapunak álcázott tér-idő teleportról van-e szó, ami véletlenül a Guldenburgok-örökségébe hoppanált bennünket, esetleg ez csak valami fejlett grafikájú holofedélzet, ahol a bokor mögül mindjárt befigyel egy klingon, de nem. Kiderült, hogy ez itt rílben megy!

Ilyet, tényleg nem sűrűn látni: gyönyörűen felújított kastély, japánkert, angolkert, formára nyírt bokrok, vízesés, csobogókkal, sziklákkal, pihenőkkel, frissen faragott szobrok, és köré olyan kert, hogy a schönbrunni kertgondozónak tanulmányutat szervezhetnének. Mint kiderült, a kastélyt egy tehetős vállalkozó vette meg néhány évvel ezelőtt, és pénzt, energiát nem kímélve varázsolta olyanná, hogy hűha.

Szóval Karesz barátomék ide szervezték a fotózást. A helyszín tényleg imponáló volt, de a kora délutáni időpont feladta a leckét. Odaúton a helyenként elbújó napot látva még reménykedtem, hogy felhős időnk lesz, a felhők azonban idő előtt leléptek, a Nap meg tűzött tiszta erőből, így eléggé meg kellett küzdeni a használható fényekért. A nem kevés törpölés, no meg a sok fotógén helyszínek miatt a rendelkezésre álló időkeret nagy részét a parkban fel is használtuk, így a kastélyban való fotózásra sajnos alig beköszönésnyi időnk maradt. Pettyet kár érte, de hát ez most így alakult.

A fotózkodás mindenesetre jó hangulatban telt. Adri és Karesz nem csak szépek, de ügyesek és türelmesek is voltak. Öröm, bódóttá nekik, ezúton is! ;)

Kiállításom

2011-11-15T14:35:00.002+01:00

Ha minden igaz, ma nyílik az első önálló fotókiállításom a kozármislenyi Janikovszky Éva ÁMK Művelődési Házban (7761 Kozármisleny, Pécsi u. 1.).

A szervezésért és lebonyolításért ezúton is köszönet a Művelődési Ház szervezőinek, ezen belül is kiemelten Halmai-Nagy Róbertnek, aki többszöri elhárításom után is kitartó maradt és ragaszkodott a kiállításomhoz, ami végül szeptemberben a Helyi Érték és a ma nyíló „Játék a világ” címen realizálódott is.

Kozármisleny gondolom azért többeknek sem annyira esik útba, ezért biztos, ami nem bizonytalan alapon feltettem webre is a kiállítási anyagot, amit ITT tudtok megtekinteni.

Aki ezek után mégiscsak személyesen gondolná (nekik külön riszpekt a fáradozásért), az É 46°02’07.53” és K 18°17’20.07” koordináták alatt december 9-ig megteheti.

Infrazsengék

2011-11-09T08:32:00.000+01:00

Lehet valami ebben az októberben, mert már tavaly is nehezen jött össze a hónapra való aktuális poszt, idén meg ugye egyáltalán nem is. Időhiány okán tucatnyi bejegyzést ígérni novemberre sem merek, de az alábbit mindenképp.

Az itt található képek tulajdonképpen az első kísérleti fotók, amolyan korai zsengék.

Az infraképek bizarr, földöntúli hangulata mindig is érdekelt, de készítésükre alkalmas gépem sokáig nem igazán volt. Egészen pontosan a Canon S1-m (még 2004-ből) elvileg tudott volna ilyet és ennek okán meg is rendeltem a hozzá való szűrőt, de aztán mire hosszú hónapok múlva nagy kínkeservesen ideért, addigra a gépet már eladtam.

Az S1 utána jött a 20D, aztán meg a Zöddé, de azok alapkivitelben erre nem nagyon használhatók. Infra-blokkolót kiszerelgetni meg azért mégse.

Néhány hónapja aztán családtagnak számít az egyik korábbi posztban már emlegetett Canon G12, ekkora viszont már úgy elszoktam az infrafotók gondolatától, hogy tulajdonképpen nem is jutott eszembe, akár ilyesféle munkára is be lehetne fogni. Egyik magányos este aztán mégis.

Gyorsan elő is kaptam az egyik távirányítót, hogy azzal teszteljem le. Molyolás közben aztán azon morfondíroztam, hogy az elmúlt években azért csak haladt annyit technika, hogy már ezekben is van olyan hatékony blokkoló szűrő, mint régen a DSLR-ben…szóval nem nagyon bíztam a dologban, de aztán a legnagyobb örömömre az LCD-n megjelentek azok a lila pöttyök, amelyekre azért titokban számítottam.

Elős lelkesedésből Ebay-en gyorsan rá is cuppantam a szűrőkre, de aztán a választék alapján végül nem nagyon tudtam eldönteni, hogy akkor most tulajdonképpen melyiket is. Szerencsére a témában Gehring Jánosnál kevés szakavatottabb fotós van idehaza, ezért levélben egy kis segítséget kértem tőle, szűrőkről meg úgy általában az infrafotózásról. János nagyon készséges volt és az általa tanácsoltak alapján meg is rendeltem az adaptertubust, illetve az infraszűrőt. Pár hétre rá aztán megérkeztek.

Debütálásuk ennek ellenére váratott magára, de nemrég mikor az időjárás is úgy alakult, és nekem is akadt rá pár szabad órám, néhány fotó erejéig végre kipróbálhattam őket. Ezúttal a néhányat szó szerint kell érteni, mert egyelőre kábé ennyi készült, de csípem a dolgot, meg ötlet is akad még, úgyhogy infrafotók folyt köv.

Canon rejtély

2011-09-29T23:07:00.004+02:00

Nemrég egy fura mail fogadott a postaládámban, amiben az állt, hogyaszongya ezúton meghívnak a Canon ebéddel egybekötött sajtótájékoztatójára. Biztos voltam benne, hogy rossz helyre küldték, ezért felhívtam őket, hogy ez mégis hogy, meg egyáltalán nem is vágom.

A hölgy sejtelmesen csak annyit mondott, hogy izgalmas bejelentés lesz, meg hát hűha, de többet nem mondhat róla (egyébként meg éreztem a hangján, furcsálja, hogy ennyire nem vagyok képben az ilyen tájékoztatókról) Mikor megkérdeztem, hogy kerülök én ebbe egyáltalán képbe, arra némi hezitálás után annyit mondott, hogy a blogom(?) alapján - úgyhogy a jövőben így tessenek itt olvasgatni. :)

Őszintén szólva részemről ennyiben is maradtam volna, de mivel aznap véletlenül Bp-en volt dolgom, a tervezett sajtótájékoztató időpontjában meg épp nem akadt teendő, gondoltam már csak kíváncsiságból is megnézem.

Jobb ötlet híján, arra tippeltem, hogy ez majd amolyan rendhagyó dolog lesz, ahová ezúttal a fotós bloggereket hívják meg. Mondjuk ha őket, akkor se egészen értettem, hogy engem éppenséggel miért, mert az én oldalam finoman szólva sem tartozik az ismertebbek közé, technikai dolgokkal meg aztán egyáltalán nem foglalkozom.

Miközben ezen morfondíroztam, már felfelé haladtam a bevásárlóközpont mozgólépcsőjén, ahová meghirdették a dzsemborit. Gondoltam, ha máskor nem, majd a regisztrációnál kiderül, hogy bocsi…khmm...sajna nincs a listán. De nem! Ott virítottam én is. Ennek megfelelően kedvesen fogadtak, majd a kezembe nyomtak egy sajtóanyagot tartalmazó mini pendriveot és betessékeltek.

Én egy kicsit bizonytalankodva helyet foglaltam és vártam, hogy mi lesz ebből. Gondoltam találkozok majd néhány ismerős fotóssal, de a bloggeres elméletem gyorsan szertefoszlani látszott, mert sorban jöttek az ismert vagy kevésbé ismert újságírók, szakírók, akik láthatóan régről ismerték egymást, csak én pislogtam ki kukán a kólám szívószála mögül és még mindig gőzöm nem volt, mit keresek én itt.

Reméltem, hogy később okosabb leszek. Hát nem lettem. Némi várakozás után ugyanis betoltak a háttérbe egy egy 2 x 3 méteres papírmasé 600D-t, ami mögül előpattant a Csillag Születikből megismert April Project nevű tánccsoport és lenyomták a madaras számukat (meg valami mást is, aminek állítólag volt köze a fényképezéshez, de ahonnan én ültem, onnan ez speciel nem nagyon derült ki)

A nyomaték kedvéért, biztos, ami biztos alapon kiraktak egy nyomtatót is, meg két táncos kezébe kompaktot adtak, amivel ugrálás úgy csináltak mintha... (azért ezt a néhol szürreális performanszot elnézve volna egy-két kérdésem a Canon marketing osztályához).

Végül nagy kapkodva bejelentettek két új kompaktot aztán elköszöntek.
Én meg szép lassan hazaindultam és azóta se értem, hogyan kerültem én ide.
Mindenesetre bizalom azóta is töretlen irántam, mert azóta is küldik utánam a sajtóanyagokat, hogy majd akkor abból tudok dolgozni...vagy nemtom.

Az ebéd egyébként jó volt, úgyhogy ezúton is köszi, bár gondolom, úgyis gyorsan kiesek majd a pikszisből, ha megtudják, hogy többek között azért voltam Bp-en, hogy Sigma objektívet vegyek. Úgyhogy pssszt! ;)

Goldenboldog-díj

2011-09-20T21:08:00.002+02:00

Gondoltam idén is bepróbálkozom ezzel a Goldenblog dologgal, ami alapvetően tök jó kezdeményezés.

A lényege, hogy a blogoddal nevezel a kategóriádba, aztán neveznek a többiek is, aztán meg szavaznak.

Ha téged szavaznak, akkor hepi vagy mert kapsz iPod-ot, annak meg még jobban, hogy többen olvassák, amit írogatsz, mert hát szép dolog az autofelláció, de a többségnek azért mégiscsak ez a célja, gondolom. További előny, hogy nem csak akkor lesz több látogatód, ha legelöl végzel, hanem akkor is, ha csak nagyjából elöl.

Ezt már csak onnan is gondolom, hogy tavaly ugyan csak az ötvenbe jutottam, de az akkori látogatottság azóta is pofás helyen áll statisztikáim között.

Idén ez nem nagyon mondható el, a Goldenblog miatti látogatottság-növekmény ugyanis jelenleg a statisztikai hibahatár környékén mozog. Kiváltképp a közönségszavazáson szerepeltem erősen, ahol a 118 főt számláló mezőnyből (2 begyűjtött szavazattal) holtversenyben az előkelő 108. helyet szereztem meg! (ehh, pedig csak rongyos 468 szavazat hiányzott és simán második vagyok! :)

Mindazonáltal könnyelmű dolog így figyelmen kívül hagyni a blogomat, mert pont a következő posztból fog kiderülni, hogy ez nagyon is komoly tényező a mai magyar média piacon! Háhhá!

Hogy a zsűri szavazáson hányadik helyre futottam be, azt nemtom, a lényeg hogy az első tízbe nem igazán. Olyan nagyon azért nem bánkódom, mert ha tavaly voltak is kérdéseim, el kell ismernem az idei első tíz megérdemelten első tíz. Úgyhogy innen is gratula, jó fényeket és iPod-ot nekik!

Balaton - idén is

2011-08-30T20:10:00.006+02:00

Éppen tökig állunk a gatyarohasztó kánikulában, úgyhogy legfőbb ideje egy balatoni bejegyzésnek, meg hát ugye egyébként is megígértem. Ez a kánikula több szempontból sem szép dolog.

Egyrészről momentán dolgozok, másrészről az idei évben teljesített balatoni nyaralásunk mostanra drámaian távolinak tűnik, harmadrészről meg *rva meleg van!

A brutális hőség már csak azért is nehezen feldolgozható, mert nyakunkon a szeptember, pedig a közismert néptapasztalati alapvetés szerint 20-a után lényegében vége a szezonnak.

Ekkortájt már csak az Északi-tengeren edződött teuton kemény mag mászik be a vízbe, a többség - már aki egyáltalán - inkább melegítőben sétálgat, helyenként beledugja a kezét a vízbe, sötétedés után meg kockás pokrócba csavarva ücsörög a parton. A büfék meg vízibicikli kölcsönzők csak megszokásból nyitnak ki, de van, aki már úgy sem.

Most mindenesetre nem ez van, a balcsi (meg bármi fürdésre használható vízfelület) ugyanis épp csúcsra jár – nélkülünk. Mi ugyanis már július elején letudtuk az idei nyaralás penzumot: 10 nap, Fonyód, láblógatás, csobbanás, hálidéj. Oltári mázlinkra csisszre a többhetes monszun előtt végeztünk vele.

Pedig a vendéglátósok épp kezdték volna a bukszájukat dörzsölni, sőt a tömött strandokon végignézve, egyesek talán már-már a boldog balatoni békeidőket vizionálták, amikor is a napsütés hetekre szabira küldte magát és helyette zuhogott ész nélkül. Balatonon néhány esősebb nap után, mint maci a rohadó málnásból menekül haza a vendég, most meg vagy három hétig húzta a nyaralni vágyók – no, meg leginkább a nyaralni vágyókból élők – idegeit.

Nekünk erre speciel panaszunk nem lehetett, kivéve egyszer, de hát időjárás legyen a talpán, amelyik mifelénk balcsinál két hétig egyhuzamban hozza a verőfényes középszert. Egy fél óra alatt feltámadó vihar vagy egy-két napnyi zivatar lényegében bármikor benne van a rendszerben. Ráadásul fotósként az előbbinek még kifejezett örülünk is, ugye. Mert hát a gyors zápor előtt drámai égboltot, utána szép szivárványt és fénypászmát, közben meg a vihar elől menekülő fürdőzőket lehet fotózni.

Látványra talán ezen utóbbi volna a legszórakoztatóbb, ha történetesen nem kellene nekünk is menekülni. Na, de majd egyszer készülök valami viharbiztos mobil kuckóval, mert cókmókjukat másodperces szintidőre összekapkodók és a szélben strandlabdák meg repülő polifoamok után kajtatók, van olyan ígéretes téma, amiért megéri maradni.

Szóval az időnkkel hiba nem volt, amely okán elvileg bármelyik nap kedvünkre strandolhattunk volna, ami a feleségemnek minden bizonnyal nem is lett volna ellenére, de én a tartós napsütést csak korlátozottan viselő, kirándulós fajta vagyok, ezért strand-kirándulás-strand-kirándulás sorminta szerinti kompromisszumot kötöttünk.

A strandos fotók készítésének nehézségeiről korábban már megemlékeztem, de hát ugye szeretjük a kihívásokat meg azért csak nem bírunk a vérünkkel jelszóval, azért rendszerint vittem magammal masinát a partra (igaz, néha csak a kompaktot), de ott aztán este 6-ig rendszerint nem nagyon vettem elő.

Egyfelől ekkor zárt az értékmegőrző, aztán meg ekkortól nem csak a fények szebbek, de az egész napos aszalódástól meg pancsolástól kifáradt népek, mintha kevésbé lettek volna éberek. Vagy nemtom, lehet hogy annyi itt a fehérobis fotós, hogy felkúszott az ingerküszöb, esetleg az olajszívta lángos ilyen szedatív, mindenesetre nem sokan foglalkoztak velem. Balcsi tartsa meg a szokásotok!

Téma iránt érdeklődőknek további képek ITT.

Rockmaraton – péntek

2011-08-13T22:54:00.012+02:00

Mivel másnap a korábban már említett esküvőn volt jelenésem, ezért nekem a péntek volt a zárónap. Az előző két alkalommal lényegében csak pár órát voltam kint a bulin, úgyhogy a mai napot hosszabbra méreteztem - 15 és 23 között egy teljes műszakot terveztem lenyomni.

Mindenképpen plusz motivációt jelentett, hogy addig rágtam a műszerész fülét, amíg végül sikerült rávennem, hogy előbbre sorolja az objektívem reparálását. Péntek délelőtt aztán az öreg jókora boldogságomra azzal fogadott, hogy elkészült vele. Ajdejó!

Vittem is magammal nagy ambícióval, hogy akkor majd most a nagylátó…a hepi azonban csak az első próbálkozásig tartott, amikor is kiderült, hogy az objektív valamiért nem hajlandó kommunikálni a vázzal (még manuálba se). Tökig beugrott blende, nulla fókusz és ugyanennyi expó. Persze ha lett volna annyi eszem, hogy otthon kipróbáljam, akkor most nem kellene fölöslegbe magammal cipelnem, de mint tudjuk (copyright by nagymamám) a rest kétszer fárad.

A kora délután időpontra tekintettel lézengő emberek, off programok és embertelen meleg fogadott. Off programok legérdekesebbje ezúttal sörfutás volt. Ennek lényege, hogy a delikvens (stopper terhe mellett) a startvonalnál felhajt egy korsó sört, utána robogás a húsz méterre található vaspálcáig, ott lehajtott fejjel tízszer körbeforogni, végül nyargalás vissza.

Amíg a versenyzőknek a legfőbb mókát – feltételezem – a sörívás, addig a nézőknek leginkább a visszafutás része jelentette. Mármint konkrétan látni azt, hogy a körözéstől szédelgő versenyző reménytelenül küzd azzal, hogy arra vigye a lába, amerre ő kigondolta, de a gravitáció meg a kóválygó egyensúlyszerv ezt minduntalan felülírja. Tényleg vicces volt – hiába, más nyomora kimeríthetetlen humorforrás.

Emellett a beszédes Local Heroes nevű sátorban karaoke és vizes póló versenyt is rendeztek. Mint megtudtam, a borítékolható sikerre tekintettel, ezen utóbbiból minden napra jutott egy. A bevállalósabb és pólójukat levető csajokat ütemes „Nagyszínpad! Nagyszínpad” skandálással díjazta a hasonlóra mindig hálás férfiközönség - ahogy elnéztem, sokaknak volt ez a nap fénypontja.

Aztán lassan elkezdődtek a koncertek is. A Monster színpadon a Kovbojok nevű banda, majd utánuk a Prosectura (őket csipázom a Kell egy tank pölö jópofa szám) tolta. Az előbbi felületesen hallgatva elsőre még szórakoztatott is, de a kínrímekkel tűzdelt idióta szövegek azért gyorsan erodálták az energiám, úgyhogy inkább a Kalapács Józsi.

Kalapács Józsit szeressük, meg úgy általában is kedvezett nekem a mai nap, Pokolgép ugyanis – sejtem, hogy ezt nem sokan gondolnák rólam – régóta nagy kedvencem. Anno 2001-ben miattuk, és részben az előttük fellépő Auróra miatt, mentem ki az első Rockmaratonra (nem fotózni, bulizni). Pokolgépért ugyanis általános iskolás tizenévesként haveri körrel egy emberként rajongtunk. Csoda ez, ha ilyen számokat csináltak, mint ez ITT?

Modern Talking, C.C. Catch és Dolly Roll fémjelezte korszak után a Pokolgép maga volt a megtestesült lázadás, amire paneltelepi nyolcadikosként mutatkozott is bennünk némi hajlam, bár ezt akkoriban kazetta hallgatással és néhány kósza kitűzővel lényegében le is tudtuk.

A kitűzőt illetően egyébként a zsenge és konszolidáció előtt álló identitásunk csalhatatlan jele volt, hogy a Pokolgépé mellett mindenféle skrupulus nélkül megfért a Europe, Edda, Stallone, Bros, Samantha Fox és az akkoriban terjedő Glasznoszty feliratú jelvény is (még ha az utóbbiról nem nagyon vágtuk, hogy mit is jelent pontosan).

De amíg Stallone-t meg Samantha Foxot inkább csak néztük, hallgatni Pokolgépet hallgattunk (nem csak mi, német származású barátom ugyanis eskü alatt vallotta, hogy náluk is hihetetlen népszerű), olyannyira, hogy még én is csodálkoztam, hogy az ominózus első Rockmaratonon jó tíz évre rá lényegében mindegyik klasszikusuk szövegére emlékeztem.

Ez most sem volt másképp, úgyhogy én bírtam a dolgot. Jövőre ha másért nem, Pokolgép számokért azért csak kijövök majd. Na jó, azért majd kattintani is bizti kattintok. Addig is jobb híján itt egy link a korábbi meg egy adag az idei fotókból.

Rockmaraton - szerda

2011-08-04T09:27:00.013+02:00

Ha kedd, akkor kosárlabda, úgyhogy Rockmaratonra csak szerdán mentem legközelebb. A menés speciel nem is ment olyan könnyen, mert az előbb említett okokból egy igen kellemetlen Achilles-ín gyuszit szedtem össze, de Rockmaraton egy évben csak egyszer van, úgyhogy amennyire lehetett, igyekeztem ezen felülkerekedni. Mindenképpen segített a helyzetemen, hogy maga a rendezvény lényegében pár perc alatt bejárható, úgyhogy mozgásszegény hozzáállással is el lehetett lenni.

Persze, ami ekkora, ott elvileg a fotózási lehetőség is kevesebb, de egyrészt mindig történik valami, másrészt, ha más nem is, az előző bejegyzésben is említett arcok mindig hálás fotótémát kínálnak.
A fotózásnál egyébként mindenki nagyon készséges.

Mondhatnám, hogy túlságosan is. Pillanatképet például kifejezetten nehéz készíteni, mert a fényképezés legkisebb jelére a többség pózol, ördögvillát mutat, nyelvet ölt, vicsorog.

Az igazán rockerek mindezt egyszerre. De nincs ezzel semmi gond, alapvetően jófejség.

És azért sem lehet haragudni senkire, hogy ha fényképezőgéppel vagy, akkor úton-útfélen megállítanak (ha azt mondom, hogy egy óra alatt tízszer, szerintem még alul is becsültem), hogy csináljak már róla meg a haverjairól pár fotót. Ekkor izgatottan alakzatba rendeződnek és indul a fenti. Aztán sietve megkérdezik, hogy hol lehet majd megnézni a képeket.

Preventív jelleggel egy idő után már a legelején tisztáztam, hogy ne a BAMA képgalériájában vagy más hasonló oldalakban gondolkodjanak, mert a fotók (már ha egyáltalán) legfeljebb a saját oldalamra fognak felkerülni. Erre a többség csalódottan le is mondott a képről. Aztán akadnak néhányan páran még ezután is fotózkodni akarnak, de legtöbbjük szemmel láthatóan nem túl nagy meggyőződéssel.

A rámenősebbje azért kér névjegykártyát, hogy akkor majd ír és akkor majd én küldjem el nekik a fotót. Én meg előre izgulok, hogy a több száz fotózott be tudjam majd azonosítani a delikvenst. Idén eddig egyelőre megúsztam, de a legutóbbi Rockmaraton után hárman is küldtek levelet.

Velük kábé az alábbi párbeszéd zajlott le:

„Hello! Olga vagyok, tod, akit fotóztál a Rockmaratonon, külddj akkor rólunk légyszi pár fotót! Köszi!”

Válaszlevelemben megkértem, hogy ennél azért valamivel egzaktabban adja meg, hogy kit is kéne keresnem.

„Hja, télleg! Bocsi! Szóval, mi voltunk azok, fekete pólóban pózoltunk a sátor előtt!”

Hát bazzeg, köszi! Ide fekete póló nélkül jószerivel be se engednek, rendezvényen meg nyolc nagyobb és vagy 300 kisebb sátor van, úgyhogy nehéz valakit nem sátor előtt lefotózni.

Mivel nem magát a rendezvényt fotóztam, a programokat nem különösebben követtem nyomon, és úgy összességében legfeljebb a nagyszínpadi fellépők kilétét illetően voltam képben. Mondjuk ezt is csak onnan tudtam, hogy ezt rendszerint a színpadon kifeszített szőnyegnyi molinóval egyértelműsítették (ez alól csak a péntek jelentett részbeni kivételt, de arról majd ott).Gondolom ezzel jó pár ember előtt a talajvízig elástam magam, de az én szempontból aztán tényleg mindegy volt, hogy épp ki is játszik.

Mint kiderült, szerdán példának okáért a Varg nevű német formáció volt a főműsoridei program. Rájuk azért nehéz volt nem figyelni. Bőrpáncél, vörös-fekete arcfestés és őrjöngő közönség (a festés aszem kell is, mert a frontember enélkül leginkább egy közepesen konszolidált informatikusnak tűnik)

Hogy a Varg pontosan milyen stílusú zenével zúz, arról nekem fogalmam sem volt, ezért (a német) Wiki-hez fordultam segítségért, ahol aszongya, ők ún. pogány(viking)-metált játszanak. Az általam az artikuláltlan rókázás és a torokgyíkos hörgés közé pozícionált „énekhangot” ugyanitt szép tudományosan gutturálisnak nevezik – mi tagadás, van még hova fejlődnöm.

Egyébként amikor két szám között a frontember (most már tudom, Freki) bézik angolsággal megkérdezte, hogy értik-e, hogy mit énekel, akkor szerintem még ő is meghökkent picit a közönség egyöntetű válaszán, hogy IGEN! Ezen felbuzdulva jutalmul - mint a fókáknak az delfináriumban - kis decis keverteket dobált a rajongóknak.

Ha már a szöveg, Odin látja lelkem, én füleltem kegyetlenül, de gyakorlatilag egy betűt semmit vágtam le belőle. Végül németben nálam képzettebb Huby-t is megkérdeztem, de azt mondta, hogy szerinte ezt még magyarul se értené.

Egyébként mi tagadás volt hangulat, néha még nekem is bevitte a fejem.

Holnap nem jövök, de most úgyis akkora dózisban jött a basszus, hogy azzal péntekig csak kihúzom valahogy. Hail!

Rockmaraton - hétfő

2011-07-28T10:35:00.002+02:00

Elég kellemetlenül indult. Még a bejáratnál jártam, amikor az első pár fotó után le akartam cserélni a nagylátót, de az csak makacskodott és nem mozdult. Tekerem újból. Semmi! Végül nagy nekifeszülés után kínkeservesen sikerült lecsavarnom. Rosszul tettem volna fel? Próba.

Már a visszatekerés is nyögvenyelősen, aztán lefele újból az előbbi koreográfia. Hú, bakker! Lassan körvonalazódni kezdett ugyanis, hogy mindez a táskám pár nappal ezelőtti elhasalásának köszönhető. Kicsit sietősebben cuccoltam ki a kocsiból, a táska meg kicsúszott a kezemből és szerencsétlen meredek röppályán akkora nyekkenéssel csapódott a földnek, hogy még nézni is rossz volt.

Első ijedtségemben gyorsan átnéztem a felszerelést, de nem tűnt úgy, hogy nagy gondok lennének Pedig de. Most mikor alaposabban megvizsgáltam, vettem csak észre, hogy a nagylátó bajonettje a - hátsó lencsetaggal egyetemben - elferdült (oda a fókusz), a váz meg berepedt. Hát mit mondjak, nem voltam tőle boldog!

Az csak a kisebbik része, hogy a várhatóan nyakig érő pornak ideális egy ilyen nyiladék, a nagyobbik baj az volt, hogy a fotóim legalább háromnegyedét nagylátóval készítem, ami most egy időre ugrott, ráadásul a lehető legrosszabbkor, a héten ugyanis Rockmaraton, hétvégén esküvő, utána meg két hét nyaralás. Mindez egyhuzamban, javítás meg kizárt, hogy meglegyen pár nap alatt.

Próbáltam pozitívan hozzáállni és egyfajta kihívásnak felfogni, hogy nincs nagylátó tartomány, mert helyette majd jobban agyalok (bla-bla...), meg hogy komoly fotózsurnaliszták is egy szál 35-ös obival, ezenkívül itt 24-105 is...de csak félszívvel volt őszinte ez az önszuggessztió.

Miközben ezen őrlődtem, már befele haladtam. Ezt már csak abból is kiderült, hogy egyre több fura szerzet jött velem szembe. Félméteres tarajok, gótik cuccok, monokli festés, bakancsok, méden, pólók, tetkó és piercing (egy nagyobbacska mágnessel sok barátra szert tehetnénk) bizantin bőségben (copyright by Fábry) .

Egyébként ahhoz képest, hogy mekkora az ijesztő arcok egy négyzetméterre eső koncentrációja, maga az esemény meglepően kulturált mederben folyik. Na jó, nyílván nem katicás puffokon málnaszörpöt szürcsölgető figurákra kell asszociálni, de ahhoz képest, hogy az ember első ránézésre mire számítana, a durva elhajlás ritkaságszámba megy.

A várakozásokkal ellentétben nincsenek halomban szanaszét fetrengők, úton-útfélen boázók, verekedés, csirkedarálás meg hasonlók. Még első ránézésre legijesztőbbnek a pogózás tűnik, de dulakodásnak ható akciózás valójában nem több dodzsmelős lökdösődésnél, ahol egy nagyobb borításnál rendszerint ketten ugranak oda felsegíteni az illetőt.

Hétfő a nulladik nap, a többség – velem együtt – még csak kereste a helyét és egyelőre a nagyszínpad is üzemen kívül. Bóklásztam, néha kattintottam, de valahogy nem igazi meggyőződésből. Fesztelen fotózáshoz kell, hogy egy picit beszippantson a közeg (vagy fordítva én a közeget), de ez egyelőre váratott magára, úgyhogy pár óra után lassan hazaindultam. Szerdán folyt köv.

Nyári pihenő

2011-07-08T14:25:00.001+02:00

Mostantól évi rendes szabadságom terhére pár hétig láblógatnék, de ha visszajöttem blogolás folytköv. Lesz majd egy kis Rockmaraton, Balaton, doktoravatás (na, ezen még gondolkodom) és elkezdem önretró sorozatom is.

Addig is jó fényeket!

Fotózások Bélával

2011-07-05T19:34:00.006+02:00

Természetfotózásnak mindig nehezen indulok neki, pedig ha egyszer már ott vagyok, akkor jól elvagyok, csak valahogy kell a noszogatás. Ezt magamban viszonylag könnyedén legyűröm, de Kiefer Béla fotósbarátom időnként besegít.

Időről időre felhív ugyanis, ha a várost fotóznivaló köd készül ellepni, vagy épp meginvitál egy közös fotózásra. Ezeken nem mindig tudok vele tartani, de az elmúlt hetekben kétszer is sor került rá.

Tüskésrét

Pécsnek több érdekes része is van. A Kertvárosról legutóbb már ejtettem szót, de ezen kívül előfordul még itt a dallamos nevű Zsebedomb, Gyükés, Daindol, Csoronika vagy Piriscsizma is, hogy csak az izgalmasabbakat említsem.

De akad példának okájáért Ispitaalja is, amiről eddig azt se tudtam, hogy létezik. Ez érdekesnek már csak azért érdekes, merthogy történetesen évek óta itt lakom. Mi tagadás, eddig ügyesen eltitkolták.

Meg aztán van olyan is, hogy Tüskésrét. Ami igazándiból nem is rét (ahogy a Kertváros sem az, ami) helyette található itt egy helyre kis (helyi léptékkel mérve) vadregényes tó.

Mondjuk rá is fér a város ezen részére a látványosság, merthogy jobbról erőmű, balról temető, a tó felett meg zagykazetta. Mifelénk ezt is meg kell becsülni. Nekem speciel nem hiányzik, de sok pécsinek szívfájdalma a valamirevaló vízfelület hiánya. Tekintve, hogy maga a tó elég eldugott helyen található, a szabad vízfelület iránti tömegigényt éppenséggel enyhíteni nem fogja, de aki veszi a fáradtságot, annak kellemes látvány nyílik innen a városra.

Béla pedig gyakran veszi a fáradtságot. Rá ugyanis abszolút kulcsingerként hat minden, ami víz és minden ami Pécs, nem ám, hogy kettő együtt!

Bennem leküzdhetetlen fotózási ingert ugyan egyik látványa sem kelt, de hívására ezúttal vele tartottam.

Átbotorkáltunk a dzsindzsáson, aztán partról naplemente–tó–Pécs metszéspontjában próbáltunk valamit homorítani.

Kétlem, hogy Art Wolfe-t a képek láttán elöntené a sárga irigység, nekem mindenesetre felüdülés volt, hogy végre a városból kimozdulva fotózhattam, még akkor is ha közigazgatásilag mégiscsak város (jóvanna, mindent nem lehet!). Ráadásul, aki ismeri, az tudja, hogy Béla egyáltalán nem hétköznapi egyéniség, úgyhogy a társaság is adott volt. További javára írom, hogy Sigma 12-24 (fullframen totálbrutál) nagylátóját is tesztelhettem, úgyhogy köszi Béla!

Holdfogyatkozás

Úgy alakult, másfél hétre rá, újból csörgette a mobilom. Ezúttal Béla holdfogyatkozásra hívott meg. Tópartot még csak-csak, holdfogyatkozást viszont még soha nem fotóztam, úgyhogy gondoltam eccerélünk! Béla ráadásul egy bulldog szívósságával képes felderíteni Pécs legrejtettebb kilátópontjait, és a mostani fotózást is egy hasonló, szinte senki által nem ismert helyről tervezte elkövetni.

Meg sem próbálom elmagyarázni, hogy mennyire nem vágtam, hol is járunk pontosan, amikor az előzetesen kigondolt magaslati pont felé haladtunk, de odaérve aztán tényleg soha nem látott kilátás nyílt a városra.

Mivel a holdkeltéig nem volt sok vissza, lassanként összehegesztettük a felszerelést.

Azért az elég gyorsan kiderült, hogy a 200 x 1,4 kombóval nem sok babér terem itt nekem, azzal ugyanis nemhogy a holdat, de még a (nem túl távoli) 400 ágyas klinikát se lehet normálisan lefotózni. Béla aztán besegített egy 300-as fix telével, de ez még az extenderrel együtt is szánalmasan csenevésznek hatott az ő két darab kétszerező extenderével felturbózott 600 millis mordálya mellett.

A tisztesség ne essék, megszokásból azért lőttem néhány két kockát, de a kijelzőn alig kivehető koszfoltnyi holdféleség elég lehangoló végeredmény volt.

Végül megkértem Bélát, hogy egy kép erejéig, hadd vegyem kölcsön az űrméret feletti a légvédelmi szettjét. Ő meg jó fej volt, úgyhogy így készült az alábbi. Köszi Béla!

Ápgréd

2011-06-30T18:28:00.006+02:00

Ma végre elkészültem a weblapom felújításával. A munka nagy része a motorháztető alatt zajlott, úgyhogy annak sok látható nyomát éppenséggel nem láthatjátok. Viszont a képek mennyiségének csökkentését (tudom-tudom, még ezzel együtt is elég sok van) és részbeni átcsoportosítását talán igen.

Kicsit módosult a bemutatkozó szöveg is, de a leglátványosabb változás mégiscsak az, hogy ha a Galériában a könyvtárak fölé húzzátok az egeret, akkor mellette megjelenik egy kis indexkép. Jó nem?! :)

Egy normális (nem a mostani, szénné tömörítő) galériamotor, valamint az almenük használhatóbbá tétele továbbra is napirenden van. Ezzel együtt továbbra is áll, hogy a weblappal (vagy bármivel) kapcsolatos konstruktív (esetleg kevésbé konstruktív) észrevételt, javaslatot megfontolás céljából szívesen fogadok!

Baaajnokcsapat!

2011-06-24T09:27:00.017+02:00

Huby bokros teendői miatt a zárófordulóban újfent én dublőrködtem a pálya szélén. A megbízatás ezúttal (az előző napi csapatfotózáson túlmenően) nem csak a bajnokira, hanem az azt megelőző öregfiúk meccsre és a mérkőzés utáni fiesztára is kiterjedt.

Négyre kellett érkeznem, ami mindjárt veszélybe is került, mivel a tumultus miatt csak jó pár sarokkal arrébb tudtam leparkolódni. Onnan aztán az ormótlan fotóstáskával az oldalamon futólépésben csattogtam keresztül a Stadion utcán. Szerencsére a sajtófotós mellényt már jó előre felöltöttem, így a szekuritiseknek legalább nem kellett magyarázkodnom. Ennek köszönhetően négy után pár perccel a pálya szélén liheghettem ki a be nem kalkulált dzsogging fáradalmait.

Pamacs-Vidi retro

Mint utólag kiderült kár volt úgy gőzért, a négyórási kezdési időpontot a szervezők ugyanis valamivel szabadabban értelmezik. Mondjuk ezt ezúttal nem nagyon bántam, így legalább volt némi időm előkészíteni a fotósmotyómat, a fennmaradó holtidőben pedig még kicsit tudtam nézelődni is.

Mellettem épp Garami mester tűnt fel, aki szemmel látható elfogódottsággal nézte a pályát és a meccsre hangolódó ~~szokatlanul~~ szép számú szurkolósereget. Csak sejtem, hogy mennyi élmény és emlékezetes mérkőzés juthatott eszébe.

Ha valakinek, neki ez aztán igazán nosztalgia. Most pedig egy meccs erejéig a PMSC (csak én nem tudom megszokni, azt hogy PMFC?) 25 évvel ezelőtt irányításával ezüstérmet szerzett csapat vezetőjeként ülhetett le újból a kispadra. Az ellenfél a Videoton egy évvel korábban (1985, hogy spóroljunk egy kis fejszámolást) UEFA döntős alakulata.

Az egykori sztárok mostanra kissé megőszülve, itt-ott ritkuló hajkoronával, de annál izgatottabban várakoztak a pálya szélén, hogy aztán a nevüket hallva, a közönség szeretetteljes üdvözlése mellett, dobogó szívvel és behúzott pocakkal szaladjanak a pályára.

Apám gyerekként gyakran kivitt mérkőzésekre, ami akkoriban még nem nagyon kötött le, de meccsek és lelátók semmihez sem hasonlítható hangulatát a szotyival együtt szippantottam magamba. Apám nem csak a foci (a színvonalat már akkor is mindenki szapulta - pedig ha tudtuk volna…), hanem az öreg lelátói szakik beszólásai miatt is kijárt, ami egy grátisz stand up műsorral felért.

A meccs közben én szépen elücsörögtem, szotyiztam-tökmagoztam, a körülöttem lévőkhöz idomulva pedig néha cérnahangom beóbégattam, hogy szemüveget a bírónak! - na nem mintha, bármi segédfogalmam lett volna a bíró ténykedéséről. Nagy idők voltak!

A most pályára lépő játékosok zömét láttam játszani, és 25 év ide vagy oda, némelyikük megmozdulására még ma is élénken emlékszem. Most ugyan nem volt itt (vagy legalábbis nem a pályán), de ilyen volt Katzirz Béla bácsi, akinek meccs közben eltörött az orra és vérezni kezdett. Ez azért volt leginkább emlékezetes, mert addig még nem láttam vérző embert. Tényleg érdekes volt.

De említhetném Dobányt is, aki arról volt nevezetes, hogy (serdülő szemmel aztán főleg esztétikus) felesége anno a töritanárnőm volt, ezenkívül döntő meccshelyzetben - a nézők teljes döbbenetére - a kapu torkából (1 méternél nem volt több) képes volt úgy a kapu fölé bikázni, hogy a laszti azóta is orbitális pályán kering. Mindenesetre látszott, hogy jóvá akarja tenni, mert most szép gólt szerzett. Szép volt Lajos bá!

A meccs egyébként kellemes hangulatban telt. A futás, csel már nyílván nem a régi, de a játékosok nagyon igyekeztek és egy-egy sprint vagy megmozdulás erejéig még egykori erőtől duzzadó, fineszes önmagukat is megidézték. Nosztalgikus hangulatú, vérbeli gálameccs. Kell az ilyen.

Viszlát másodoszály! Hajrá NBI!

A jubileumi mérkőzés után az NBII-es bajnokság tavaszi szezonjának uccsó meccse a PMFC-Veszprém összecsapás következett. A veszprémi játékosok – sportszerű gesztusként – sorfalat álltak a bevonuló, már előző fordulóban bajnok pécsi csapatnak. Ők ezen elsőre kissé meglepődtek (pláne, hogy a sorfalat magasba tartott virágokkal fejelték meg), de azért láthatólag jól esett nekik a figyelmesség.

A mérkőzésről magáról olyan nagyon sok nem tudnék elmondani. Mivel a focimeccsek nagy részét gyakorlatilag egy csövön keresztül nézem, leginkább az alapján tudom megítélni, hogy milyen színvonalú is az ami a pályán folyik, hogy mennyit is kell a szemem elé tartani a gépet. Pörgős, akciódús meccseken általában elég sokat, ezúttal viszont a többi fotóssal együtt, két kattintás között hosszú perceken keresztül leeresztett géppel nézelődtünk.

Persze, ezúttal ez is bőven belefért. Az ezt megelőző fordulókat ugyanis alaposan megnyomták a fiúk (kár ezért a Lovrencsicsért), aminek köszönhetően ennek meccsnek tétje már nem volt. A győzelem mindenesetre összejött. Ha nyögvenyelős is, de férfimunka volt.

Széép volt fijúúk! Széép volt fijúúk!

A mérkőzés után aztán következett a katarzis, a várva várt díjátadó, éremosztás, tombolda. Előzetesen részletesen elmondták, hogy mit szeretnének a képeken látni, de amikor mindenhol sajtósok, a tévé, önkívületben futkosó szurkolók, játékosok, repülő stoplisok meg fröccsenő pezsgő vannak körülötted, alkalmazkodsz és azt fotózod, amihez épp hozzáférsz. Ezt most így.

Jövőre veletek nem ugyanitt, hanem az NB1-ben.
Hajrá Pécs és hajrá MTK! (már csak azért, hogy jövőre újból NBII-es bajnoki címről tudósíthassak ;)

Panel-flâneur

2011-06-16T11:33:00.018+02:00

Érdekes, hogy a panelfotókat eddig még nem is hoztam szóba itt a blogon, már legalábbis ahhoz képest, hogy milyen gyakorisággal kattogtatom őket.

Tulajdonképpen egy kis panelek közötti bóklászásra bármikor kapható vagyok és erre azért időről-időre sor is kerül. Van, hogy csak egy negyed órám jut rá, máskor órákat elmászkálgatok – kedv, idő meg ihlet kérdése az egész.

Többen kérdezték már tőlem, hogy nem túl nehéz-e ez a téma? Ami alatt kábé azt értik, hogy nem túl unalmas-e? Ingerszegény kubizmus, alukuka, mászóka, bokor meg beton ameddig csak az objektív ellát.

Első ránézésre ez mind igaz, de ha túllendülünk a felszínen, akkor egy csomó nagyon izgalmas dologgal találkozhatunk.

Persze van úgy, hogy fotózásnak induló elhatározásból téma híján csak egészségügyi séta kerekedik, máskor viszont szinte minden utcasarkon belebotlok valami exponálnivalóba.
Így jártam legutóbb is, pedig mindössze fél órában limitált csellengésre volt lehetőségem (a fél órát jelen esetben feleségem fodrásznál hátralévő ideje jelentette).

Madárrandi

Alig cuccoltam ki a kocsiból, amikor pár lépés után egy vasmászókán ücsörgő varjúra lettem figyelmes (varjakról Winkler Róbert Mancsban megjelent hangulatos cikkét ajánlom figyelmetekbe )

Tartottam tőle, hogy az első exponálásra elröppen, ezért (ilyen témára egyébként nem túl alkalmas 17-40) objektívet sem cserélve lassan közelebb óvatoskodtam és a játszótér körüli derékig érő susnyásból próbáltam lencsevégre kapni a jószágot.

A madár szerencsére nem repült el, csak forgatta a fejét jobbra-balra és közben károgott megállás nélkül.

Játszótéren ácsorgók egy darabig érdeklődve nézegették a mutatványomat, végül az egyik fazon megnyugtatott, hogy ez innen elrepülni nem fog, mert, hogy azt valami rendszerhiba folytán momentán nem tud. Ezt csak onnan gondolja, hogy vagy tíz perce halászta ki a bokorból a vergődő madarat és az alkalmi magaslati pontnak kinevezett mászókára helyezte, hátha onnan könnyebb neki az átstartolás, de ott azóta károgáson kívül egyebet nem nagyon csinál.

Most hogy mondta, szemmel láthatólag tényleg nem volt valami jó bőrben, akarom mondani tollban, ezért felcsörögtem ilyen kérdésekben jártas Géza kollégámat egy kis ornitológiai szaktanácsért. Ő a leírás alapján anamnézisül fejjel szilárd tárgynak (ld. házfal) történő nekirepülést diagnosztizált, amire tekintettel javasolta, hogy egyelőre ne nagyon bolygassuk, hátha összeszedi magát. Ha ez nem sikerülne, akkor legfeljebb egy varjúval kevesebb - nem ezen fog múlni a populáció fennmaradása.

Winkler Robi nem minden ok nélkül dicsérte a mentálkapacitásukat, mert mintha csak életképességét akarta volna nekünk bizonyítani, hirtelen leugrott a mászókáról és nekiiramodott (ld. Winkler érzékletes leírását). Először sűrű kárrogással körbenyargalta a homokozót, majd azzal a lendülettel berombolt a dzsumbujba. Ott egy darabig még kepesztett, aztán lassan elkussolt. Mivel már vagy negyedórája nyakló nélkül nyomta az egyre idegesítőbb varjú-stand up-ot, ez többeknek komoly megkönnyebbülést okozott.

Lucky duck

Gondoltam akkor a varjúkból talán ennyi elég is, úgyhogy épp mentem volna tovább, amikor két legelésző kiskacsát pillantottam meg a homokozóban (tekintve, a sok gazt, akadt elemózsia bőven)
Ezen pettyet megakadt a tű, hogy ez így mégis hogy, de alkalmi játszótéri ismerőseim újfent kisegítettek. Elárulták, hogy húsvétra a nyuszi már olyan snassz dolog, ezért ezúttal két pelyhes kiskacsával lepték meg a gyerkőcöket. Most épp táplálással egybekötött sétáltatásuk zajlik. A kérdésemre, hogy mi lesz a sorsuk, ha nagyok lesznek, elmondták, hogy szó sem lehet levágásról, velük fognak élni (mármint a kacsák). Tekintettel arról, hogy szobatiszta baromfiakról egyelőre nem nagyon tudok, aszem izgalmas időszak elé néznek.

Gyerekjáték

E madaras kalandok után a Diana téri játszótér felé indultam (nem, nincs köze a sósborszeszhez, mindössze Kertváros egyik csücskében kizárólag női nevekkel operáltak anno a nem túl fantáziadús névadók – télleg, a nem pécsieknek mennyire magától értetődő, hogy a Kertváros az tkp. paneltelep?)
Odaúton aztán belefutottam még két rollerozós kölökbe, meg egy fiatal anyukába, aki nem győzte kivárni, amíg a csemetéje felandalog, ezért inkább a saját kezébe vette a dolgokat, mármint konkrétan a gyereket.

Aztán néhány sarokkal arrébb érdekes jelenetre lettem figyelmes. Egy hétéves forma gyerek kétségbeesetten üldözött egy nálánál pár évvel idősebb srécot. Aki persze könnyedén lerázta az utóbbit, majd mikor kellő távolságba került tőle megállt egy ajtó előtt és az addig kezében cipelt fémdarabot felhajította a bejárat feletti tetőféleségre.

Közben a kisebbik fiú is odaért és csak akkor tudatosult benne, hogy a nagysrác által elvett játékszer számára elérhetetlen helyre került és alighanem végleg lemondhat róla. Egy darabig állt ott kétségbeesetten, aztán lassan legörbült szája és szívfacsaró zokogásba kezdett.

Erre egycsapásra feltörtek belőlem a gyerekkori emlékek, nem túl messze innen ugyanis egy egészen hasonló eset esett meg, és annak nem lett heppiendje. A játéktankom eldobott tornya még hosszú évekig fájó pont emlék, úgyhogy gondoltam, akkor a fotósság itten néhány percre akkor félretéve. Megsimogattam a kobakját és megnyugtattam, hogy nyugi, visszaszerezzük a játékát. Odakísértem a kapuhoz és felemeltem, amíg el nem érte a játékot.
Utána örömmel forgatta az örökre elveszettnek hitt kis fémdarabot.

Még picit beszélgettem vele, ő pedig közben nehezen csendesedő hüppögéssel törölgette ki szeméből a könnyeket.

Salto mortale

Mivel több éve fotózgatok már itt, egyre többször fordul elő, hogy az utcán nézelődve felismerem egy-egy fotóm fő vagy épp mellékszereplőjét, de időnként az is előfordul, hogy engem ismernek fel. Így esett utóbb is.
Az említett kissrácoktól nem messze néhány Yamakasit játszó tizenévesforma fiatalra lettem figyelmes. (a sok horzsolás, meg kötés alapján gondolom intenzív alapozáson lehetnek túl)

Odamentem hozzájuk, ők meg vigyorogva fogadtak, hogy hehe, már múltkor is lefotóztál bennünket! Erre első körben mondjuk nem emlékeztem, de aztán beugrott, hogy azért nem, mert azon a képen csak a talpuk látszik, szóval tényleg.

Mondtam nekik, hogy ne nagyon zavartassák magukat, tessenek csak nyugodtan ugrálni, ha úgy esik jól.
Én eközben kattogtattam, de a valahogy nem akart összeállni a kép. Végül a rasztahajú azt mondta, hogy most figyeljek és azzal a fenti szépségdíjas szaltóval levetette magát az egyméteres mélységbe. Akármilyen látványos is, senki se csinálja utána - ha valakiben mégis olthatatlan az ingerencia, akkor előtte szóljon, hogy lencsevégre tudjam kapni - köszke!

Ági-Timi

2011-05-23T22:23:00.006+02:00

Én azon fotósok közé tartozom, akik képesek belátni a korlátaikat. Amiről tudom, hogy nem tudom olyan színvonalon megcsinálni, ahogy azt én magamtól elvárom, azt inkább nem csinálom.

Pénzt meg aztán pláne nem szívesen kérek érte. Amiről önkritikusan belátjuk, hogy nem értünk hozzá, azért minimum nem illik ugyanis.

Ezért nem vállalok többek mellett stúdiófotózást és esküvőit (beállítottat legalábbis) se nagyon. Persze, akadt már rá példa. Kipróbáltam, ok, de valahogy nem állt kézre. Alkatilag ez az instruálós nekem valamiért nem.

Persze többen mondták már, hogy elég önsorsrontó magatartás ez. Kis kattintás, könnyű pénz (szerintük legalábbis). Meg hát a sok önjelölt fotóst elnézve, akik az alsó középszerrel is lelkifurka nélkül bátran bevállalnak akármit…hm, na erről inkább máskor, mer' ez innen már messzire vezet.

Szóval azért időről-időre befut egy-egy ilyen megkeresés, de ha csak lehetséges, ilyenkor inkább nálam szakavatottabb ismerősökhöz irányítom az „klienseket”. (akik persze külön örülnek neki, hogy nem szaporítom az amúgy se kis számú konkurenciát)

Az utóbbi időben drasztikusan visszaeső stock-forgalmam fellendítése céljából, aztán tavaly végülis én kértem fel egy rövid modellkedésre Kristóf unokatesómat és párját Ágit. Mondván, közvetlen ismerősökkel azért mégiscsak más.

A fotózás végülis jó hangulatban telt és ha az elkészült képek a Harpar's Bazaar különszámába nem is volnának a vezérsorozat, de azért vállalhatók voltak. Ezzel együtt ez egyszeri alkalom volt csupán.

Aztán Ági nemrég megkeresett, hogy – ha időm esetleg úgy engedi – készítenék-e pár képet róla, illetve Timi barátnőjéről. Némi dilemmázás és önbizalommal történő csörte után végülis bólintottam. Én (a riportfotókhoz szokott reflexeimmel) ilyen fotókban nem nagyon vagyok otthon ugyanis. Persze elméletben marhára megy, de - a fenti egy esetet leszámítva - csinálni nem igazán csináltam ilyesmit azelőtt.

Egyetlen kikötésem az volt csupán, hogy minderre szigorúan baráti alapon, anyagi érdekektől mentesen kerüljön sor. Mert hát ugye - meg hát egyébként is. Szóval így esett.

Praktikussági okokból egzotikus helyszínekben nem igazán gondolkodtunk. A képek nagy része - az arra járkálók/ücsörgök kíváncsi bámulása mellett - a Szent Isván tér pár méteres körzetében készült. A lányok nagyon szépek és helyesek voltak. De gondolom ez azért látszik. Tessenek csak irigykedni ;)

Mosogató

2011-05-11T07:37:00.002+02:00

Egy mosogató mindennapjait megörökítő, több hónapig tartó projektem végtermékét láthatjátok mellékelten.

Sokak számára gondolom már a témaválasztás is elég meghökkentő, nem ám még hónapokat pepecselni ilyesmivel. Meg hát mit lehet azon egyáltalán – gondolhatják sokan.

Van nekem egy elméletem arról, miszerint tulajdonképpen bármit le lehet fotózni érdekesen (esztétikusan?), mert ha mást nem is, egy közepes absztrakt fotót, lényegében szinte akármiből ki lehet hozni. Mindössze nézőpont, világítás, no meg nyilván kompozíció kérdése az egész.

Persze a dolgok egy jelentős része eleve nem nagyon érdemli meg a megvalósítás kitörpölésére fordítandó energiát, meg hát minek is tipródjunk, ha készen is kaphatunk témát. Rátalálni meg egész különböző helyeken rátalálhatunk – igen, akár egy mosogatóban is. Legalábbis én ezzel próbálkoztam.

A fotózást megelőzően mindenféle végrehajtás hogyanjára vonatkozó premisszát állítottam fel magamnak, de ezek egy részét később aztán (praktikussági megfontolásokból) elég rugalmasan kezeltem.

Ez alól szigorú kivételt képezett, hogy edényeket, fakanalakat és más hasonló mosogatóban heverő tereptárgyakat nem mozgatok, emelgetek, rendezgetek. Ehelyett - arra érdemes konstelláció esetén - minden úgy került lencsevégre, ahogy in situ találódott.

Ennek aztán akadt néhány feleségemet borzoló vadnyúlványa is. Gondolok többek mellett azokra a pillanatokra, amikor is a mosogató tartalma valahogy estére állt össze vállalható kompozícióvá. Ekkor egy fotó kedvéért a másnapig kellett várni az elpucerálásukkal, amit az egyébiránt dicséretes módon rendhez szokott párom, nehezen fogadott be. Ilyenkor valahányszor csak a konyhába lépett, magán érezte a kis szennyes corpus delicitik (vélelmezett hanyagságunk miatti) mosogatóból vádlón kimorcító tekintetét.

Egy mosogató már csak azért is érdekes hely, mert valószínűleg kevés olyan pontja van a lakásnak, amely egy család életének ennyire hű lenyomata volna. A mit, mikor, hogyan, mivel és kivel kérdések közül a mosogatóban fekvő tárgyak (és rájuk rakodott maradékok) alapján többre is beszédest választ kaphatunk.

Éppen a hasonló következtések levonásának eshetősége miatt ezúton jelzem, hogy vagyonvédelmi megfontolásokból, kaviáros tányér, értékes porcelán, és arany étkészlet a képeken nem szerepel, és bármiféle feltételezést, miszerint tulajdonunkba ilyesféle tárgyak volnának (nincsen fatálunk sem, úgyhogy a fatál is tévedés), kategorikusan cáfolok.

ui.: készletből hiányzó, 1896-os évjáratú, aranyszélű, kínai mintás meisseni teáscsészét vásárolnék. Ugyanitt szarvasgomba felvásárlás napi áron! Név és cím a szerkesztőségben.

Kompakt először

2011-04-29T10:05:00.003+02:00

Ahogy az utolsó bejegyzésben ígértem, ezúttal néhány Canon G12 névre hallgató jövevénnyel készült fotóval hozakodok elő (az új családtag születési súlya 355 gramm, kicsit később érkezett, mint vártam, de mindketten jól vagyunk)

Dohányzó sarok

A munkahelyem egy korábbi alkalommal már modellkedett nekem, és most újból volt oly szíves rendelkezésre állni. A nevezett helyszín konkrétan a dohányzásra kijelölt sarok, amely a (kollégáim tüdőpotenciáljának köszönhetően) figyelemreméltó mennyiségű csikket látott már elhamvadni.

Nem túl számos fotóm készül színesben, de a piros-fehérben pompázó lángosozós székek azt hiszem megérdemlik a kolort. Ezek a retró utánérzésű ülőberendezések talán még önmagukban is megérnének egy fotót, de a Fintás árnyékolókkal alkotott kontrasztjuk, valamint (világítástechnikai érdekességként) a kapcsolódó árnyékok szertelensége végképp meggyőzött, hogy ennek memóriakártyán a helye.

Egy oda – egy vissza

Focimeccsre készülődtem, és mivel épp pár napja érkezett, gondoltam magamhoz veszem a kis Canont is, hadd ismerkedjünk, meg hát egyébként is, sosetunni, ugye?!

És csakugyan. Odafele készült a fenti (felüljáró alulnézetből), retúrba meg az alant (alig csinálok színest mi?).

A meccs egyébként 1:1 lett, ami nekem pont ideális (Kiss Laci edzőpajtásnak bezzeg az állásába került), én ugyanis sajátos kegyelmi helyzetemből kifolyólag a Pécs és a Kozármisleny góljának egyaránt örülni tudtam. Így szép a világ, egyébként meg hajrá MTK!

„Tócsa, tócsa rengeteg…”

Kiefer Béla fotósbarátomnak az első esőcseppek megjelenésével bizsergésnek indul az exponálósujja, a zuhé elmúltával aztán kapja is nyakába várost és indul a nagyüzemi tócsaprojekt. Én ilyen szorgalmas nem vagyok, tócsák után ugyanis direktbe nem megyek, de ha utamba esik, azért néha bepróbálkozok én is.

Hazafele battyogva így volt ez legutóbb is. A szembejövő tócsák " tükröződvénye” ezúttal viszont nem bizonyult túl érdekesnek, ezért némi lesbenácsorgással próbáltam bevárni az akármit, szóval bármit, ami érdekessé tehet egy egyébként minden tekintetben közönséges tócsát.

Némi várakozás után végül egy oviból hazaigyekvő gyerek, majd pedig egy bociszemű Twingo félszeme segített ki. Az igazat megvallva az utóbbinál eredetben egy tócsán átlépő krapek lett volna a célpont, de ő aztán olyan gyorsan lépett (hát egen, a korábban emlegetett kioldási késedelmet még szoknom kell), hogy egyből le is maradt a képről, cserébe viszont a kattintás pillanatában jobbról beúszott egy fényszóró. Köszke!

Rákóczi street-photo

Az itt előforduló fotók nagy része nem valószínű, hogy valaha is elkészült volna, ha tükörröfissel kellett volna elkészülnie. Egy kis léha városi ügyintézésre ugyanis nem nagyon cipelek magammal ilyesmit. Kompakt esetében cipekedésről viszont nem beszélhetünk. Nagy igényei egy kompaktnak ugyanis (még akkor se ha bridge) nincsenek. Közepes méretű szappantartó térfogata okán a legtöbb átlagos méretű kabátzsebbel beéri.

Hogy ekkor épp mit ügyintéztem, az már a múlt ködébe vész, a gép mindenesetre épp a kezem ügyében volt, amikor is a nap szépen szembe sütött, mellettem buszkaraván haladt el, az árnyékhoz tartozó szatyros srác meg épp megfogta a csaj kerekebbik felét. Katt!

A vonat meg vár…

…valahol Szentlőrinc magasságában pályafelújítás okán, a késés alatt én meg ugye – elvan a fotósgyerek ha játszik. Itt példának okájáért épp a halszem opcióval, aztán – párommal a fedélzeten fél óra késéssel – befutó vonatszerelvénnyel.

A vasútállomáson elhúzódó jegyvásárlás közbeni uncsizásból született az alábbi két fotó is.
Sokan háborognak rajta, hogy micsoda illúzióromboló dolog, hogy egy EKF város (khmm…khmm) vasútállomása istállónak ácsolva fogadja az érkezőket. Hátja, pedig ha tudnák, hogy ilyen fotógén.

Ha már szóba került, akkor érdekességképpen - második kép jobbján az ezt megelőzően a jegyvásárlást bonyolító párom figyelhető meg.

Pittypangolás

Tudom-tudom, itt-ott kiégett, egyébként meg különben is elég amatőr, de nekem egyrészt azért valamiért bejön, másrészt meg ez is G12-vel. Használata folyt köv!

G-pont! – pont G?

2011-03-31T19:16:00.003+02:00

Remélem nem okozok nagy csalódást azzal, ha elmondom, hogy a címbeli első témáról – egyesek várakozásaival ellentétben – ezúttal nem lesz szó. A témára véletlenül ideguglizókat azért szívesen látom :)

A másodikról inkább, ami konkrétan egyik fotós barátom kérdésére utal. Ezzel adott hangot ugyanis értetlenkedésének, mikor megtudta, hogy kompakt fényképezőgép (Canon G12) beszerzésén gondolkodom.

De végülis tényleg! Amikor még kompakttal nyomultam, akkor full frames vázról, meg L-es objektívekparkról fantáziáltam. Most amikorra mindez megvan, akkor meg kompaktot akarok. Semmise nem jó, mi?

Back to black kompakt?

Pedig ezen a kompakton vásárláson azért sokat tépelődtem. A törpölés tárgya leginkább az volt, hogy vajon ki fogom én ezt használni? Mert hát egy fényképezőgépem ugye már van, akko’ meg minek még egy? Pláne olyat, ami minőségben, hát ugye…

Az mondjuk komoly tétel volt a latban, hogy ez a bizonyos jelenlegi fényképezőgép, meg a hozzá tartozó kecerék súlya mostanára akkorára puffadt, hogy sokszor inkább...ehh, inkább nem viszek magammal gépet!

Ha mégis, akkor hosszas gondolkodás után csak azt pakolom be, amit nagyon muszáj (persze ahogy az lenni szokott, pont az hiányzik majd, amit otthon hagytam)

Másfelől ekkora felszereléssel sok mindent lehet csak épp észrevétlennek maradni nem, amivel a fotók egy része ugrott is. Ráadásul a gépet látva elég sokszor beindul a gyanakvás, hogy minek, kinek, miért fotózok én itt?! "Meg különben is ki adott erre itt magának engedélyt?!" (ismerős, ugye?)

Ilyen problémák egy kompakttal nincsenek. Mivel zsebben elfér, bármikor magammal vihetem. Teljesen hangtalan (a 20D-ről mondták anno, hogy háborús övezetben csak óvatosan vele, mert a géppuskaszerű kattogását könnyen igazival viszonozzák), ráadásul mivel manapság szinte mindenkinek van, egy kompaktot senki nem vesz komolyan.

Szóval beadni látszottam a saját derekam. Kérdésként csak a milyen maradt, de azt a Canon G sorozatának ismeretében rövid úton meg is válaszoltam magamnak.

Joruba úr pakkot kapott!

...amit azon melegében ki is bontottam és érdeklődő kíváncsisággal merültem el a kis masina tanulmányozásában. Ami napokat ezúttal nem igényelt, tekintve, hogy aki egy Canon-t ismer (nekem történetesen soha nem volt más), az lényegében ismeri mindegyiket. Bár a menüben barangolva azért akadtam néhány kuriózumra. Így találtam rá pölö a kacsintással működő zárkioldóra vagy a beépített halszem opcióra. Az előbbi jópofa dolog, de aszem nem sűrűn használom majd, viszont a halszemmel vicces portré fotókat készíthetünk – legalábbis mi jókat derültünk a bőrlabda méretű fejeken.

Egyebekben a gép megítélését a praktikumra gondoltam bízni, ezért a szóban forgó készség az elmúlt hetekben sokszor velem tartott. Mivel lényegesen többször, mint ahányszor az 5D-vel nekiindultam volna, elmondható, hogy a vásárlás egyik fő célja lényegében teljesítve. Pipa itt, expó ott!

Az első tapasztalatok alapján meglepően jól sikerült kis szerkezet, bár hat éves DSLR használat után, azért kétségtelen furcsa. Bármennyire okos is gépről van ugyanis szó, egy kompaktnál azért jóval több a kompromisszum, amit tükrös után azért szokni kell.

Azért én kitartóan próbálkozom, ennek bizonyítékául első zsengéim a következő bejegyzésben.

Busójárás – Magyarország: én így szeretem

2011-03-16T18:52:00.016+01:00

Korábban megígértem, hogy a busójáráson való részvételemmel próbálok majd odahatni a tél elűzésében. Jelentem részt vettem. Ugyan nem akarnám magam túlságosan hype-olni, de ha megnézitek a hőmérőt…szóval, khmm…igazán nincs mit.

Mivel történetesen ott voltam, az esemény is érdekesnek tűnt, éstovábbá, mivel „véletlenül” még gép is volt nálam, nem lett volna meglepő, ha ezek eredőjeként jó sok képpel térek haza. Nem így történt, egészen konkrétan kábé annyi készült, amennyit itt láttok. (aki nem éri be ennyivel, annak régebbiek ITT) Mit lehet tenni, ez egy ilyen nap volt.

Mászkálgatunk, nézelődtünk, jól elvoltunk, de a fotózás csak nem akart menni. Aztán a kilátástalan alulmotiváltságnak végül Sim vetett véget, amikor is eszébe jutott, hogy nála volna Ebay-ről nemrég berendelt rádiós vakuvezérlője, és mi lenne, ha azzal.

Ezzel a kis komolysággal megtámogatva aztán gyorsan felébredt a bennünk szunnyadó fotográfus. Négy fotós (ebből egy rendes, kettő vakus, egy meg stand), elő a Cokin meg a nagylátó, büntetés indul!

Mondjuk azért nem kis feltűnést keltett, amikor négy fotós talpig vakuban rontott rá egy-egy gyanútlanul poroszkáló busóra (Dönitz büszke lett volna ránk), de ez itt mégiscsak experimentális fotográfia, vagy mi! Szóval ezzel elvoltunk egy darabig.

Egyébként meg ment az üres tébláb a zsibbasztó méretű tömegben, ami gyakorlatilag teljes mennyiségben a Kóló tértől révig tartó szakaszon toporgott. Az összefüggő embermassza miatt csúcsidőben a kettő végpont közötti, alapesetben nem túl nagy távolságot csak ijesztően hosszú idő alatt lehetséges teljesíteni. A tapasztalat szerint az egyszeri látogató, mégis gyakorta vállalta az ezzel járó fullkontakt minikarambolokat, mert biza be kell vallanunk, az eseményen nem túl számos az érdekes történések sora.

Persze a Széchenyi térre ácsolt színpadon az egymást váltó néptánc csapatok lélegzetvételnyi szünetet sem hagynak, de ezzel egyrészt azért záros időn belül telítődni lehet, másrészt lássuk be, hogy (minden személyes szimpátiám ellenére) az autentikus kalotaszegi nem éppen a mainstream.

Az arra fogékonyak számára némi izgalom-pótlékot élelmes vállalkozók által kapualjakban mért, fahéjjal – horribile dictu cukorral – émelyítőre pácolt forralt bor jelenthet. No, meg a sátrasok, akik az utca két oldalán deponálták le magukat. Az ilyenkor megszokott standard portékák (kürtőskalács, hűtőmágnes, kakasnyalóka, fabizbaszok) mellett zavarba ejtő áruféleségek is nagy számban fordultak elő. Eseményidegen objektként így kellette magát kínai flitteres poliészterpóló, paróka és hajnövesztőszer, Spongya Bobos lufi, Che Gueveara-s bögre, meg pusáppos melltartó.

Ha eufemizmussal akarnék fogalmazni, azt mondanám mindezek kevésbé vannak összhangban az esemény szellemiségével. Kevésbé cizelláltan: ultragáz!

Persze ez csak amolyan álfanyalgás, kirívónak ugyanis még véletlenül sem mondhatni. Megszokhattuk ugyanis, hogy Magyarországon a koncentrált vásárlóerő minimális jelére vérszemet kap a kufárszellem, hogy tágra nyíló bugyellárisok képét vizionálva, eklektikus fröccsöntött kínai neogagyival töltse ki a kínálkozó piaci réseket. A profit után lihegő nyomulásában a jó ízlés persze gyorsan csatát veszt.

A megvalósuló ügyletekről mikroökonómiai megközelítésben elmondható, hogy az ennek során indított – még véletlenül sem win-win – játszmák társadalmi összhasznossága a nulla. Végösszegük sem garantáltan zéró, hanem az eladó által a valós számok halmazán belül választott, tetszőlegesen nagy szám. Na, eztet az egyenletet tessenek boncolgatni a managerképzőn!

Nekem megfejteni ugyan nem sikerült, de a sokismeretes (árcédula nem volt) egyenlet empirikus, nem-algebrai megoldásához azért közelebb jutottam, amikor is én egy alkalommal a reakcióegyenlet bal oldalára egy szottyadt, száraz, nyelésálló perecet, valamint félmaroknyi ugyancsak száraz állagú kókusztekercset írtam fel, addig az eladó a jobb oldalon mindezt egy szép kerek (irracionális számok birodalmába tartozó) 1500-ös számmal feleltetette meg. Hja kérem, matek az matek! Tetszettek volna jobban figyelni a zórán! Ezeröccász számla nélkül, leülhet!

Szóval a fenti benyomásoktól eltekintve a fesztivál nagyságához mérten relatíve ingerhiányos körülmények egy-egy busó szórványos felbukkanását fokozottan izgalmassá teszik. Az alkalmi turisták legalábbis úton-útfélen megállítják, a szörnyarcú csubakkákat. Közös fotózás, móka, kacagás!

Aztán a busók kora délután észrevétlenül eltünedeznek, hogy aztán egy nagy közös felvonulásba konvertálódva bukkanjanak fel újból. Nem mondom, maga a vonulás nem épp egy Sambadrome, de ennél többet konkrétan szerintem a Velencei-Karnevál is csak a kulisszák meg a cicományos jelmezek miatt hoz.

Hogy mást ne mondjak, ott ugyanúgy egymás lábát tapossa a tülekedő publikum, és az első két sort leszámítva ugyanúgy nem látni semmit. Másrészt az arisztokratikus pukedlizős vonulgatás helyett, itt a kereplőlengetős, keménytökű surmóság dívik, ami valljuk be, hozzánk minden tekintetben közelebb áll.

Egyébként a felvonulás (meg en bloc az egész esemény is) valahogy leginkább amolyan magyaros. Azt mindenesetre feltétlen a résztvevők javára írandó, hogy a meglévő szerény adottságokból igyekeznek a lehető legtöbbet kihozni. Persze vannak ennek anomáliái, de ez a minden kifinomult külsőségtől távol álló, hézagosan szervezett, helyenként határozottan gagyiba hajló, abból főzünk, amink van, egyszerélünkcsuhajja mentalitás szerves és elidegeníthetetlen része a kelet-európai népléleknek. Persze ez sok mosoly és még több bosszúság forrása, de ne felejtsük, egyben a túlélésünk egyik fontos záloga is!

Manifesztumként lehetne említeni a náddal fedett Trabikat, a függönyből újrahasznosított maszkokat, szekérről bömbölő technót, a gumicsizmás busókat, meg a busók alatt roskadozó utánfutós motorizált kapálógépeket.

Amit máshol palástolnak, azt mi – mintegy hiányból erényt kovácsolva – bátran megmutatjuk. Persze nincsen ezzel baj, adottságként fogadjuk el, hogy a financiális szükség és a kurucos büszkeség nálunk egy tőről fakad.

Az idevágó folklór felületes ismerete okán nem tudom pontosan, hogy a méretes fabránerek lóbálása és a nők intenzív molesztálása mindig is a népszokás szerves részei voltak-e, de a széles körű alkalmazását elnézve nehéz volna mást gondolni.

Ilyen fesztiváli, télűző hangulatban persze mindenki megengedőbb. A nők rendszerint nem kérik ki maguknak ha körbematatják őket, a férfibusók pedig tényleg többet engednek meg maguknak. Ami a dolgok normál folyása esetén kiadós pofon alatt semmiképp, az itt némi visongással megúszható.

Persze a gyomormelengetők valamint a maszk jótékony anonimitása sokakat bátrakká tesz, de az igazán komoly inzultus szerencsére ritka. Bár igaz, ami igaz, sok nőnek még ez is a több az elégnél.
Hja kérem, csak az jöjjön, aki bírja!

Aztán a sötétedéssel a busójárás végül egy nagy szimbolikus nirvánába, a máglyagyújtásba torkollik. Ez a tetőpont, a csimborasszó, ahol a még ki nem engedett ösztönök egy közös piromán vitustáncba eliminálódhatnak.

Közben a háttérben szól a tambura, busók a tűz körül táncot járnak, rőzse recseg, a tűz lobog, az ég felé rebben a szállingózó pernye…aztán balról csörömpölő üveg hallatszik, aztán egy maszk nélküli részeg busó, hullámzó szájjal motyog valamit, végül bizonytalan léptekkel a tűzhöz dülöngél, a láng pedig sisteregve fojtódik el ott, ahol pisálni kezdi. Busójárás – Magyarország: én így szeretem…

Rozsda- és téltemető

2011-02-25T15:31:00.001+01:00

Kétség sem fér hozzá, hogy fotózás szempontjából nekem toronymagasan február a legimproduktívabb hónap. A tapasztalatok szerint ezt most nem úgy kell érteni, hogy akkor kevesebb kép készül, hanem, hogy konkrétan egyáltalán nem készül.

Addigra – ha eredetben volt is egyáltalán ilyen – számomra a tél minden romantikája és fotózásra késztető bája eltűnik. Februárra ugyanis már mérhetetlenül belefáradok a permanens hidegbe, a kopasz fákba, a korai sötétedésbe, a borús égboltba, és úúútálom, hogy még pár perces kinttartozkódás kedvéért is két köbméter ruhát kell magamra aggatnom.

Összességében azt is elmondhatom, hogy minden pszeudo-absztinenciám dacára ezen időszakban nagyon megértően viseltetetek távoli finn rokonaink fenti okok miatti depresszív alkoholizmusa iránt.

Ilyen körülmények között a motivációmmal együtt a fotós-felszerelésem is kényszerű téli álmot alszik és türelemmel várja (mi mást tehetne), hogy az első kökörcsin virágzással végre megint (makró)obit csavarjanak az orrára.

Addig (mármint kökörcsin virágzásig) magamtól legalábbis mást nem nagyon tervezek.

Bár ami azt illeti, a búsófesztivál kapcsán azért egy pillanatra meginogtam. Alapvetően mégiscsak télűző dzsemboriról van szó, és a többség dönt alapon talán a jelenlétem is hozzásegíthet a tavasz előrehozatalában.
Hátha.

Szóval mivel mostanában fotó nem nagyon készült, ezért jobb híján jöjjön ugye a konzerv.

Ez jelen esetben speciel külön értelmet nyer, mert a téma – bizonyos megszorítással – nem is áll olyan nagyon messze ettől.

A kép műtárgya ezúton ugyanis egy levitézlett és szemmel láthatólag egykoron szebb napokat látott munkagép, amibe egy céges bejárás során botlottam. Természetvédő kollégámmal vettem részt terepbejáráson, aki miután kiértünk a helyszínre elég gyorsan el is tűnt a szemem elől.

Mint utólag kiderült szakmai ösztönétől hajtva bevetette magát a hegyoldalba valamilyen ~~kórót~~ növényt számlálni. Én még egy darabig céltalanul kóricáltam, aztán egyéb teendő híján lassan rácuppantam a bágyadtan ácsorgó, rozsdának indult markolóra. Kollégám visszaérkezésig elbubuckodtam vele. Nagyjából dél volt, a nap meg tűzött ezerrel, úgyhogy maradt a közeltéma - végeredmény mellékelten.

Kétségtelen, nem egy aranykoszorús sorozat, de kökörcsinig talán megteszi.

"Húsregény"

2011-02-07T14:01:00.006+01:00

Garamvári Gábor megkeresésére a Kísérleti Adás című (Online Kulturális Magazin) blogon nemrég megjelent "Húsregény" címre hallgató rövid írásom (plusz a hozzá kapcsolódó képanyag).

Igaz, hogy konkrétan nem ma történt, de mondjuk azt, hogy a khmm....ez a bejegyzés a cikk megjelenésének egyhetes évfordulójának alkalmából íródott :/

Ezzel lényegében már a harmadik (disznó)bőrt húzom le a témáról ezen a blogon, de komcsi becsszó, hogy ez volt az uccsó!

Kulen and the gang for everybody!

Kreatív blogger díj

2011-02-04T23:04:00.005+01:00

Gehring János-tól kaptam ezt a megtisztelő díjat:

A díj szabályzatának értelmében további a teendőim az alábbiak:

1. Meg kell köszönnöm annak, aki rám gondolt: köszi János!

2. Ki kell tenni a LOGO-t a blogra + be kell linkelni a forrást,
akitől érkezett a megtiszteltetés: mellékelten

3. Tovább kell adni 7 embernek ezt a díjat: nos, itten jobb oldalt van egy bloglista. Ezek közül bármelyiknek szívesen odaadnám, választani nem akarok közülük, úgyhogy a kiírás ezen pontját engedelmetekkel passzolnám. Viszont kárpótlásul jó szívvel bíztatnék mindenkit, hogy kattintsatok bármelyikre! ;)

4. El kell magamról árulni 7 dolgot:

- nem jártam oviba
- az iskolai jelem házikó volt
- utálom a paradicsomot
- szeretem a pogácsát
- mindkét lábam földig ér
- gyakran pislogok
- néha szotyizom

Köszi még egyszer! Halleluja!

Köd előttem, köd utánam

2011-01-28T16:51:00.002+01:00

Zsolt barátommal jó 10 éve vagyunk kitartó látogatói a „Kis Esti Fizika” fedőnevű programsorozatnak, amire havi rendszerességgel kerül sor (Pécsett) a Dominikánus házban.

Az előadások – a domináns gimnazista törzsközönségre tekintettel – leginkább középhaladó nívóra vannak kalibrálva, emiatt paradigmaváltó újdonsággal ritkán lepnek meg, de azért majd minden alkalommal hallani néhány (eddig még nem vagy nem pont így ismert) érdekes dolgot/összefüggést, úgyhogy ha időnk, kedvünk engedi, benevezünk rá.

A koreográfia évek óta hasonlóan alakul: koccanás, bohócmenüzés, fizikázás, kötetlen dumálás, haza.

Ez legutóbb sem volt másképp, annyi különbséggel, hogy ezúttal fényképezőgépet és állványt is vételeztem magamhoz. Nyílván nem az előadás miatt (ezen a szinten látványos termonukleáris gombafelhők demonstrálása még nem része a tananyagnak), hanem mert a város aznap szép lassan kezdett köddel telítődni, amit – ha már egyszer úgy is arra járok – érdemesnek tűnt kihasználni.

A gyalogszer persze eleve véges hatótávot jelent, ráadásul a baromi hideg csak tovább korlátozta az akciórádiuszom, úgyhogy jobbára a hazafele utamba eső témákat gondoltam megörökíteni.

Állvány, mint írtam, volt ugyan nálam, de az ezúttal felesleges ballasztnak bizonyult, mivel a hozzá tartozó gyorscsere-talpat meg otthon felejtettem (nagyon lehet utálni egy állványt, ha fölöslegesen kell cipelni), úgyhogy jobb híján maradt kézből.

Ilyen körülmények mellett persze csak olyasmi jöhetett szóba, ahol akad szabadon felhasználható fény, némi érdemi mozgás, és a fenti okok miatt nyilván nem árt az sem, ha történetesen útba esik. Ezen feltételek közös eredőjeként pedig csak 6-os út környéke maradt.

A mellékelt képek az emellett történő vonulásomat dokumentálják.

Ködmön jeligére, szeretettel

a „szegedi láthatatlan ember”

Fractalius

2011-01-10T18:36:00.009+01:00

Már majdnem azzal indítottam, hogy nem szívesen használok plugin-okat, de aztán eszembe jutott, hogy a képek fekete-fehérré konvertálását (plusz a zajszűrést) pont ilyenekkel végzem, szóval ez gyorsan meg is dőlt, bár kétségtelen, hogy ezeket kivéve tényleg nem élek velük.

Nincsen emögött különösebb ideológia, mindössze az a fajta általam művelt (dokumentarista?) fotográfia ennek nem sok teret enged, meg hát én se nagyon igénylem.

Ez nagyjából mindig is így volt, de aztán nem olyan régen találkoztam egy eszközzel, ami megbolygatta a fantáziám. A Fractalius nevű kis progiról van szó, amit a képekre ráeresztve olyan hatást produkál, mintha egy tudatmódosított, foszforeszkáló selyemhernyó dolgozta volna meg őket. Szóval izgalmasnak tűnt.

Eleinte csak egy-egy képemmel próbáltam ki, de a hatásán föllelkesülve gyorsan rácuppantam. Persze a kísérletezgetés közepette hamar kiderült, hogy meglehetősen kevés az olyan fotó, aminél jó szívvel szóba jöhet, mert vagy nem jól, vagy éppenséggel sehogy sem állt a képek egy jelentős részének, úgyhogy elkezdtem az archívumomat alkalmas képek után áttúrni.

Így jutottam el a 6-7 évvel ezelőtti fotóimat tartalmazó könyvtárakhoz, amiket nézegetve előtört belőlem némi nosztalgia.

A fotózásról akkoriban még finoman szólva sem voltak cizellált ismereteim, amit aztán jó adag lelkesedéssel pótoltam. Így jártam a várost (meg úgy általában mindent, erdőt, mezőt, lerobbant szénmosót) egy szál kompakttal, ami akkortájt egy Canon A60-ast jelentett.

Bár a fotózás már korábban is foglalkoztatott, financiális korlátok miatt a filmes korszak nekem mégis en bloc kimaradt.

Na jó, ez így nem igaz, általános iskolás koromban volt ugyanis egy rövidebb liezonom.

A pécsi Vásártéren áruba bocsátott Lego készletemből befolyó bevételt (89’-et írtunk), ugyanis az Ofotért egyik prospektusában látott Beirette VSN nevű (634 Ft-os árával már akkor is nevetségesen olcsónak számító) NDK csodamasinába konvertáltam.

A maradék pénzemből (a Lego-n kívül eladtam még egy játékmarkolót, két pikádót, meg a 4 példányból álló Galaktika gyűjteményem is) aztán egy füst alatt még két tekercs 36 kockás ORWO filmre is beruháztam. Ez a két tekercs film aztán több mint egy évig kitartott. Pechemre, miután ugyanis az utolsó kockákat is elkattintottam, addigra a garancia épp lejárt, a gép meg az NDK felbomlásával egyidejűleg azzal a lendülettel tönkre is ment (Honecker bosszúja?).

Az akkoriban 150 Ft-ra rúgó ösztöndíjamból javíttatásra nem tellett, új gépre pláne nem, úgyhogy amúgy is bizonytalanul induló fotós karrierem gyorsan véget érni látszott.

Mint utólag kiderült inkább másfél évtizedes hibernációról van szó, az első digitális gépemmel változott ugyanis a helyzet. Még 2003. év végén tettem szert a fent említett kis kompaktra, ami a kezdeti próbakockák után a szobám egyik polcán hevert sokáig kihasználatlanul.

Végül egy hosszúnak ígérkező párizsi útra a fényképezőgépem mellé szépirodalom helyett fotóskönyveket pakoltam magamnak - mondván, ha már egyszer ott vagyok, akkor már normális képekkel jöjjek haza. Mondjuk nem így lett, de a könyvet olvasgatva menthetetlenül beindult az erjedési folyamat. Mérhetetlenül lenyűgözött ugyanis, hogy mi mindent, mennyiféleképp le lehet fotózni.

Hazaérve aztán azok a bizonyos kompaktos mászkálások egyre sűrűbbekké váltak. Amikor meg épp nem mentem sehova, akkor meg mindenféle banális tárgyakat ide-oda tologatva hosszú órákat molyoltam alkalmi, a dohányzóasztalból átidomított tárgyasztalom fölött, ahol világítás gyanánt íróasztal-, meg zseblámpákat, derítőlapként pedig alufólia darabkákat rendszeresítettem (hol voltak akkoriban még a szoftboxok?!)

Szóval igazán őszinte, naivan kísérletező hőskorszak volt, ezért ha másra nem is (a végére ugyanis rettenetesen telítődtem ezzel a bizonyos effekttel) a plugin arra legalább jó volt, hogy újból szembesülhettem kezdőként elkövetett zsengéimmel. Tanulságos volt, úgyhogy ezen felbuzdulva egyszer talán szentelek is majd nekik egy külön posztot. Addig is további Fractaliusok ITT!

Csakazértis tánc!

2010-12-23T23:00:00.004+01:00

Súlyos túlzás volna azt állítani, hogy bensőséges viszonyban állok a tánccal, pedig már egy ideje barátkozom vele. Igaz, ez egyelőre megmaradt az érdeklődő nézelődés szintjén.

Na jó, inkább nem hagyok kiskapukat – nem csak egyelőre.

Pedig klassz dolog táncolni…már legalábbis annak, aki tud.

Én speciel nem ezt a tábort „erősítem”, ezért van tapasztalatom arról, hogy az előbbiek valami számomra rejtélyes oknál fogva képtelennek elhinni, hogy léteznek olyanok, akik történetesen az utóbbiba tartoznak…”Ááá, dehogynem tudsz! Majd én megtanítalak!” – ami sok kellemetlen helyzetnek teremt táptalajt.

Én egy darabig küzdöttem a korlátaimmal, de aztán vagy mások, vagy inkább én láttam be, hogy ez így ebben formában kínos.

Mindennél beszédesebb a szalagavatóm sztorija, ahol is – a többséghez hasonlóan – nálunk is a végzősök (azaz mi) közös táncával kívánták feldobni a hangulatot. Viszont az osztályban eggyel többen voltak fiúk, ami mondjuk nem mondható rendkívülinek és más helyeken rendszerint kölcsön beugrókkal (praktikusan az alsóbb évfolyamokról) ki is pótolják a hiányzó létszámot.

Nálunk erre nem került sor, az első próba után ugyanis odajött hozzám az osztálytársakból összeálló kisebb delegáció, akik diszkréten megkérdezték tőlem, hogy biztosan ragaszkodom-e ahhoz, hogy táncoljak, mert ugyan az eddigiek alapján nem kizárt, hogy a produkciómmal egyszer komoly rajongótábort gyűjtök majd, jelen pillanatban azonban nagyobb örömet szereznék azzal, ha inkább nézőként szurkolnék. Hát így nem táncoltam én szalagavatómon palotást – vagy ördög tudja mit.

Szóval úgy vagyok én a tánccal, mint féllábú ember a fenékberúgás versennyel… jobb a békesség alapon nem nagyon erőltetem.

Ez a fajta prevenció más hasonszőrűeknek is ajánlható, de adódnak helyzetek, amikor erre sajnos nincsen mód. Egy esküvőn például egy darabig el lehet piszmogni a vacsorával, de aztán kérlelhetetlenül eljön a pillanat, amikor beindul az állvafetrengés.

Ami egyeseket annyira felspanol, hogy ha rövid időre táncpartner nélkül maradnak, akkor holtidőben az asztalsorok között karvaly módjára járkálva vizslatnak újabb áldozat után.

Első körben ilyenkor marad sunnyogás, babrálás, meg magunkat elfoglaltnak tettetés.

Ha ez nem elég és csak kiszúrnak bennünket, akkor a szelídebbeket még meg lehet próbálni lebeszélni, de az igazán elszántabbak úgysem tágítanak.

Ha a vállapogatós agitációjuk nem jár eredménnyel, akkor jön az Endlösung, amikor is a kiszemelt karját megragadva vonszolják maguk után falfehér arcú, kétségbeesett prédájukat.

A táncparketten aztán gyöngyöző homlokkal, szelephibás birodalmi lépegetőként próbálod eltalálni az ütemet, ami hónaljizzadós erőfeszítések ellenére se nagyon megy, te pedig megváltásként várod a szám végét. Ciki, na!

Pedig próbálkoztam én még tánciskolában is (egykéthá–egykéthá–egykéthá–egykéthá…és!), ami alapesetben úgy nézett ki, hogy gyakorláskor a terem egyik felében a lányok, másikon a fiúk…én meg rendszerint középen, mert állandóan in situ korrepetálásra kényszerültem.

Szóval táncügyileg könnyűnek találtattam, de (mint a mellékelt ábrák is mutatják) talán éppen ezért lehet a táncesemények fotózásában valamiféle kompenzációs hajlam. Vagy nemistom, de mindenesetre szívesen kattogtatok a színpadok előtt. Különösen mióta ismerem páromat, aki ugye néptánc…na, de erről majd egy másik poszt. Addig is Mojszejev legyen veletek!

Ja, és Kellemes Ünnepet mindenkinek!

www.jorubafoto.eu

2010-12-08T10:49:00.003+01:00

Korábban már beharangoztam a készülő honlapomat, melyet végül a héten sikerült üzembe helyezni.

Ambrits Tamás fotós barátom által készített korábbi honlaptól nehéz szívvel váltam meg. Egyrészt ez volt az első önálló honlapom, másrészt Tamás által megálmodott dizájnt nagyon szerettem.

A honlap elkészítéséért hálám még sokáig kísérni fogja! Köszi Tamás ezúton is!

Az új honlapomat egy másik Tamás, Horvát Tomi barátom készítette. Nagyon köszönöm neki!

A honlapnak vannak időnként külföldi látogatói is, ezért elkészítettem az angol nyelvű változatát (igaz, a bemutatkozó rész fordítására még nem volt időm), újdonság ezenkívül a fejléc, mely kiegészült blog-hivatkozással, illetve Kedvencek galériával is.

Az új honlappal együtt a képanyagot próbáltam valamelyest redukálni (tudom, volna ezzel még teendő), és amennyire lehet egységesebbé tenni.

A galéria nézegető programmal nagyon sokat küzdöttem. A vagy másfél tucatnyi kipróbált közül, még a jelenlegi volt az, amelyik (működésben dizájnban, sebességben) legjobb kompromisszumot nyújtotta, az egyetlen gyengéje talán a tömörítési algoritmusa, ami miatt a képek nagyobb felbontású monitorokon nézve sajnos kissé moarésnek és mosottnak tűnnek. Szóval ez ügyben még keresem az ideális megoldást.

Ha a honlappal (vagy annak bármely részével), esetleg a képanyaggal kapcsolatban bármilyen ötlet, észrevétel, javaslat, vélemény volna, azt szívesem venném!

Őszkettő, varázsgomba, szemüveg

2010-11-29T17:16:00.004+01:00

A bőség zavarától megrészegülten, akkor ehelyütt az őszi képek második kontingense.

Eredetileg úgy gondoltam, hogy az előző posztba csak vizes témájút zsuppolok, formális logika elvei alapján ez ugye ily módon víznélküli volna, de aztán tegnap találtam egy odavágót, ami viszont annyira megtetszett (ld. fent), hogy idetéve hajlandó voltam érte egy kis opportunizmusra. Bocsi!

Elsőként egy malomvölgyi fénypászmás, fapados. Malomvölgy a pécsi fotósok igazi paradicsoma - már ha valaki hajlandó elég korán kelni hozzá. Én sajna csak elég ritkán, pedig hogy mást nem említsek, Dékány Zsolt, Sindler Attila vagy Kiefer Béla fotói is mutatják, hogy nem haszontalan a dolog - már ha legalábbis szép fotót akarunk. Hozzájuk képest nem könnyű újat mutatni a helyszínről. Ezzel a fotóval nem is sikerült, de most már legalább nekem is van ilyen! :D

Nagyjából tisztában vagyok vele, hogy ez a légyölő galócás kép jóindulattal is legfeljebb illusztrációnak illik be, de egyfelől örültem, hogy végre hasznát vehettem - az egyébként méltatlanul alulfoglalkoztatott - makró objektívemnek, valamint feleségem által varrott babzsáknak, másrészt (bár a kép alapján nem biztos, hogy gondolnánk) eléggé megküzdöttem érte.

Késő délután értem oda a helyszínre, ami ezúttal egy gombákkal sűrűn borított erdős domboldal volt. Gumicsizmával meg 12 kilós menetfelszereléssel csak elég cammogósan jutottam fel és mivel nem maradt sok időm, mindjárt neki is vetettem magam a gombáknak. Már úgy értem fényképezőgéppel.

Az első pár fotó után aztán próbáltam új gombák után nézni.
Ami a nézésemet illeti, arról tudni kell, hogy az szemüveg nélkül nekem olyan, mint féllábú embernek a fenékberúgás-verseny és ami pont akkor hullott darabjaira, amikor új gombák után kutatva épp a burámhoz emeltem. Egy ideig csak bután pislogtam keresztül a szemüvegkeret romjai közül, aztán térden kúszva próbáltam megkeresni a két lencsét, amik a domboldalon éppen akkortájt bukdácsoltak lefele. A megtalálás után aztán nagy üggyel-bajjal visszaillesztettem őket, de ahogy elengedtem a keretet, az rúgó módjára mindjárt pattant is szét és kezdődhetett újra elölről a laposmászás. Közben az arra járó turisták elég furán nézhettek rám, mert a játszósruhában lejtőn lefele izgatott mozdulatokkal kutakodó alak, leginkább egy betépett, varázsgombák után kajtató homelessnek tűnt.

A lencsék szerencsére újból előkerültek. Ezúttal azonban óvatosabb voltam - nem engedtem el a keretet!
És miközben görcsösen szorongattam, erősen járt az agyam, hogy vajon mi a túróval is fogom pótolni a két hiányzó, egyenként két milliméternél nem nagyobb csavart. Kétségbeesve néztem körül, de ott csak ág meg levéldarabok feküdtek, amik precíziós optikai felhasználási köre azért erősen korlátozott.

Közben arra is gondoltam, hogy inkább hagyom a vérbe és lemegyek így, aztán majd otthon összeeszkábálom valahogy ezt a nyamvadt szemüveget, de mivel épp kezdett rám sötétedni, én pedig egyre kevesebbet láttam, erősen sanszos volt, hogy lefele menet minden második fát lebucizom majd.

Végül a fotóstáskámra tévedt a szemem, amiből egy nylonzacskó csücske meredt elő. Óvatosan letettem magam mellé az okulárét, a zacskót hosszúkás csíkokra szaggattam szét, az így nyert csíkokat pedig a kereten áttekerve próbáltam rögzíteni az üvegdarabokat. Elég ergyán nézett ki szerencsétlen szemüveg a kétoldalt lelógó zacskó cafatokkal, de a lencsék legalább a helyükön maradtak. Már ha legalábbis nem nagyon mozogtam. Viszont én még a dombon fent voltam, a kocsi meg lent, köztünk egy erdő, ilyen feltételek mellett pedig kevés mozgással elég nehézkes eljutni A-ból B-be (amúgy is egyébként).
A rázkódást csökkentendő, egyenes háttal, merev nyakkal, vigyázállást mímelve végül nagy nehezen le tudtam oldalazni valahogy (hol voltak ekkor már a gombafotók..?!) A kocsinál pihegve épp örültem volna, hogy végre..amikor hívott a feleségem, hogy hazafele esóess be kellene valamiért ugrani a Tecsóba.

Váltásruhával nem készültem, ezért úgy kellett mennem ahogy...
Inkább nem részletezném, milyen fejjel bámultak rám, amikor sáros mackófelsővel, gumicsizmában, a szemüvegemről raszta módjára csüngő nejlondarabokkal, robotzsarus minimálmozgással belépkedtem az áruházba. Mindenesetre igyekeztem rövidre fogni a tartózkodást, mielőtt még valaki tárcsázná a Rét utcát.

Ennek a képnek az érdekessége, hogy a gombászást megelőzően a domb alatti parkolóban készült...bár így utólag inkább úgy tűnik mintha utólag, mondjuk egy kiadós varázsgombázás után.. Őjjje!

Őszi vizes

2010-11-22T21:47:00.001+01:00

Kissé elhúzódik ez a novemberi poszt. Mentségemre legyen mondva, hogy ebben a hónapban legalább fotózni eljutottam. Tőlem szokatlan módon ráadásul időnként természetbe is.

Ha már egyszer ott vagyok, akkor általában nem nagyon vágom, miért nem jövök sűrűbben, de a nekiindulás valahogy csak mindig nehezemre esik.

Azon túl, hogy inkább urbánus közegben mozgolódom, másik fő ok a kapcsolódó a macera.

Amíg ugyanis egy városi portyára egy váz, egy obi és akár strandpapuccsal felszerelkezve bármikor képes vagyok elindulni, addig természetfotózáshoz – nekem legalábbis – rákészülés, térkép, játszósruha, gumicsizma/bakancs miegymás és nem utolsósorban kétbőröndnyi felszerelés szükségeltetik.

Akkor ugyanis már viszem a teljes objektívparkot, közgyűrűket, vakut, babzsákot, ND-szűrőt, derítőt, állványt meg mindenféle keceréket, mert ki tudja mikor épp melyikre lesz szükség. Ráadásul a sok cucc rendszerint egy slukkra nem is fér be a táskámba (serpám meg momentán nincs), ezért csak mindig otthon kell hagynom valamit.

Szóval ritkán jutok el természetfotózni, pedig a legfőbb előnye éppen az, hogy akkor sincs bosszankodás, ha történetesen nem jön össze egy kép sem. A tudat ugyanis, hogy legalább friss levegőn bóklásztam, többnyire elégséges kompenzációt nyújt.

Nem mondom, volt már ilyen, idén ősszel azért szerencsére kevesebb, úgyhogy a felhozatalból két poszt képanyaga is kitelik. Elsőként mellékelten ezek, melyek legkisebb közös többszöröse ezúttal a víz, mert vagy arról vagy azon, már úgy értem azaz tükröződve készült. Indzsoj!

Október..?

2010-10-31T18:26:00.002+01:00

Na, szépen eltelt ez a hónap bejegyzés nélkül, ehh! :(

Pedig elhatároztam, hogy akkor most aztán.. Mármint, hogy ha blog, akkor azt aztán tényleg írom, meg hát momentán témának se vagyok híján, de aztán a bokros tennivalók csak mindig beelőznek.

Úgyhogy az e hónapra tervezett értekezések egyelőre novemberre halasztva. Az arra fogékonyak körömrágását megelőzendő elárulom, hogy írok majd pár gondolatot néptáncról, folytatom a mára már klasszikussá vált (muhaha :) "Újratalált képek tárházát", érkezik a rozsdatemető, és végül és utolsósorban hírt adok a készülő új honlapomról. Aztán meg mint tudjuk, fotós tervez, fotós végez. Blende legyen vegyünk!

Hogy mégse logoljak ki fotó nélkül, álljon itt felül ez a szép széles, színesvásznú a XIII. Nemzetközi Szabadtéri Kinéztávolabb vetélkedő vizsgaanyagából. Uuuáúúúú!

A cirkusz

2010-09-30T22:06:00.011+02:00

Nyilván úgy volt, hogy szívszakadva vágytam a cirkuszba és igazi ünnepnapnak számított amikor eljutottam oda. Kisgyerekként, a felnőttek lábai közül kikandikálva lélegzet visszafojtva léptem be és tátott szájjal bámultam körbe a hatalmas, meseszerű sátorban.

A porond körül díszruhás emberek sürgölődtek, a rezesbanda fújta rendületlenül, csattogott a cintányér, közben a fűrészpor átható szaga gomolygott az orromban, és én már szinte láttam is a manézson virgoncan körbeszáguldozó paripákat és az őket ostorával türelmesen, de határozottan terelgető lóidomárt.

A helyemre leülve addigra már teljesen megfeledkeztem a kezemben szorongatott törökmézről és izgatottan, dobogó szívvel vártam a kezdést. Aztán egy pillanatra elhalkult a zene, hogy aztán – mintegy erőt gyűjtve – annál nagyobb lendülettel zendüljön fel újból.

A zenebona közepette a porondmester mikrofonját kezében tartva szélesen mosolygott és hevesen gesztikulálva, hosszan elnyújtott szavakkal konferálta fel az első műsorszámot, az akrobatákat.

Így utólag bevallhatom, értük gyerekfejjel kevésbé lelkesedtem. Sehol a varázslat vagy kacagtató tréfa, csak a trapéz, himbálás, dobszóló, ugrás, szaltó, érkezés, felemelt kéz majd taps. Valahogy túl komolynak, realisztikusnak és főképp egyszerűnek hatott az egész.

Akkoriban még nem sokat értettem meg abból, hogy a mutatvány hosszú évek gyakorlásának köszönhetően tűnik könnyednek és egyszerűnek, az izgalmat többek között épp az a veszély adja, amelyről egy gyereknek még alapvetően mások az elképzelései.

De aztán jött a bűvész, aki kalapjából – miután fehér végű bűvészpálcáját elsuhintott fölötte – hirtelen galambok röppentek ki, pénzérméket és mindenféle más tárgyakat tüntetett el és varázsolt elő, végül egy nőt fűrészelt ketté, majd illesztett újból össze. Az egész olyan misztikus és megmagyarázhatatlan volt, hogy még sokáig zakatoltak a fejemben a kérdések, de miután nem akadt válaszom, maradt az illúzió és az ámulat.

Nagyon szerettem ezt, de a legjobban talán mégiscsak a bohócot vártam. Nagyszerű élete lehetett! Mindig boldog, mindig vidám, mindenki szereti. Színes és mókás ruhái, hatalmas cipője, fehérre mázolt arca, kacagtató grimaszai, tréfái és virtuóz ügyetlensége mellett legnagyobb csodálkozásomra időnként még zsonglőrködött is. Ő volt a nap fénypontja, a cirkusz kvintesszenciája, akiért visongva tapsoltam.

Az oroszlánok, tigrisek, elefántok és kígyók egyszerre keltettek bennem félelmet és csodálatot. De különösképp az oroszlánok. Mindig egy kicsit aggódva néztem a rácsok eresztékeit és borzongással vegyes kíváncsisággal vártam, hogy befussanak a ketrecbe, ahol a nagyhatalmú idomár parancsainak engedelmeskedve (aki nem is kétséges, értett az állatok nyelvén) ugrottak egyik dobogóról a másikra, vagy épp a lángoló tűzkarikán keresztül.

A porondmester a végén aztán mosolyogva és mélyen hajlongva köszönt el tőlünk.

Miközben a többiek lassan felszedelőzködtek a helyükről, én még a helyemen maradva néztem a manézst.

Aztán a néma éjszakában apám kezét fogva hazafele sétálva majszolgattam a törökméz félig olvadt maradékát, és visszhangzottak a fejemben a taps, a dobpergés és nevetés lassan csillapodó hangjai.

Otthon aztán csend volt. Álmomban idomár, bűvész, zsonglőr, de legkiváltképp bohóc voltam. A sátorban zúgott a taps és szólt a nevetés, de közben ő, a bohóc, amikor épp nem látta senki, a színfalak mögött magányosan ült és szomorúan ült, arcán egy kövér könnycsepp szaladt végig, és arra gondolt, hogy mennyire szeretne újból kisgyerek lenni…

Ijjájúgy élvezem én a strandot!

2010-09-13T22:43:00.019+02:00

A part körüli önkéntes eszkalálást követően, ezzel a poszttal akkor becsusszannánk a balatoni víztestbe, ami kicsit ugyan iszapos, kicsit hínáros, de azért a miénk.

Sokat gondolkodtam már azon, hogy mekkora ordas nagy mázli az, hogy nekünk jutott ilyesmi.

Már úgy értem legalább ez, ha már a földtörténeti együttállások okán hegy, fjord, mangrove mocsár, meg pálmafás sziget a golyóbis ezen a pontján momentán nem terem. Amiből a meglévő készleten túlmenően mégis akadt valamennyi, azt meg a történelem különféle geopolitikai sakkjátszmái susztermattolták el tőlünk (bár ennek további taglalása a kompetenciámat már meghaladja).

Persze ha továbbra is ilyen kitartó szorgalommal trágyázzuk a levegőt széndioxiddal, akkor a tengerszint emelkedése folytán nem teljesen kizárt, hogy egyszer majd Barcsról hajózhatunk ki az Adriára, de erre bazírozva azért egyelőre még nem nagyon érdemes komolyabb tengerjáró flottába invesztálni. (egymás között szólva, momentán azzal is beérnénk, ha addig a Balatoni Hajózási Zrt. ruházna be…bármibe)

A Lóczy Lajos a megmondhatója, hogy a Balaton limnológiai szempontból micsoda érdekes objektum, a legtöbben mégis hajlamosak monokulturális egynyári haszonképződményre gondolni rá. Hadd ne legyek álszent, ezzel én sem vagyok másképp.

A kép nálam talán annyiban árnyaltabb, hogy a kellemest (lubickoló funkció) egyúttal összekötöm a szórakoztatóval (fotózás) is. Nekem legalábbis többnyire az, a lefotózottak részéről ez azért nem mindig van így. Persze ha az egyszeri fotóhoz hasonlatosan kizárólag naplemente-vitorlás-nád relációban gondolkodnék, biztos egyszerűbb volna a feladvány, de ha valaki ehelyett (na jó, mellett) fotótémaként inkább strandokat célozza meg, akkor mindjárt összetettebbé válik a kérdés. A giccsadó így talán megúszható, a konfliktusok csak sűrű odafigyelések árán.

Ezzel kapcsolatban bennem legalábbis még élénken él annak sajtófotósnak az esete, aki néhány évvel ezelőtt nyári cikkhez fotózott illusztrációt valamelyik balatoni strandon, mire pár perc után azon kapta magát, hogy fojtófogás és bilincselést követően rendőrkocsiba tuszkolva vijjognak el vele az őrszobára.

Ott aztán csak homlokizzadva sikerült tisztázni a közegekkel, hogy – ellentétben az ott tartózkodók vélelmével – nem pedofilról van szó, aki épp magányos esti óráira gyűjtögetett alapanyagot, mindössze a munkáját végezte, már úgy értem az újságíróit (a jelenség tanulságairól egyébként Uj Péter írt anno emlékezetes pamfletet).

Szal, nem teljesen kockázatmentes mindez, pedig egy strand maga a megtestesült szociológiai rezervátum, igazi napolajban fogant fotós eldorádó, ami még akkor is nagyon szórakoztató tud lenni, ha csak nézelődünk. Fejben fotózni persze ilyenkor is lehet.

A tejfölös lángosba összeszorított szemmel harapó arcok, több csőnyi forró kukoricával egyensúlyozó apukák, vízkarabélyukba sietve vizet szivattyúzó gyerekek, a labdáért vetődve vízbe placcsanók, a magukkal szemmel láthatóan felettébb elégedett nők, és az őket alig leplezetten stírölő pasik, az idősödő néni fejére pattanó strandlabda, a vízbe forduló matracok, a homokozót elmerülten túró kisgyerekek, és a hideg vízbe először bemerészkedők fintorainak képét például bármikor nagy biztonsággal magam elé tudom idézni.

Ahhoz képest, hogy milyen izgalmas témák, a naplementékkel összehasonlítva súlyosan alulreprezentáltak. Persze ez mondjuk valahol érthető is, hiszen a fent vázolt potenciális nehézségek mellett normális ember strandra az egy szál vízibugyi mellett legfeljebb pacskert meg törülközőt visz, nem pedig fényképezőgépet. Jó, azért én se mindig (macerás, na - vagyonvédelem meg ilyenek), ez esetben marad a nézelődés meg az önfeledt csobbanás. Ijjájúgy én élvezem a strandot..

Mare Nostrum

2010-08-17T23:56:00.010+02:00

A kánikula aktuális hőhullámait meglovagolva augusztus hónapban két vízparti poszttal emlékeznék meg az idei balatoni strandszezonról.

Rövidebb időtávon nézve a téma abszolút csereszabatos, az idei helyett bármely más évszámmal behelyettesíthető. Hosszabb távon azért már izgalmasabb a kérdés.

A Balaton ugyanis permanens (az elmúlt években mintha intenzívebbé váló) újrapozicionálási szakaszban van, de mivel a változás amolyan káeurópában megszokott, masztodon tempójú, ez első ránézésre nem annyira egyértelmű. Pedig néhány év kihagyás után azért tapintható az evolúció.

A gulyáskommunizmus bizonyos kereketek között rugalmas, de komolyan vehető változásoknak mégiscsak ellenálló állóvizén belül a Balaton a Kádári jólét egyik legfontosabb fundamentumai közé tartozott.

A gumimatrac, Balatoni Világos, fokhagymás lángos szentháromsága és a hozzá kapcsolódó balatoni életérzés jól kiforott, és sokszorosan kipróbált volt. A „balcsi” (kempingestül, hekkestül, NDK turistásul) nem nyújtott ugyan sokat, de azt megbízhatóan hozta és ezzel nagyjából mindenki elégedett is volt.

Az évtizedek során bejáratott beidegződések aztán a rendszerváltozással komoly léket kaptak.
Az országba beszabaduló szabadpiac és a megcsappanó vendégszám (hol voltak ekkora már a tömött strandok, meg a három egész hónapos szezon?!) ugyanis egymást kergették negatív spirálba.

A kevesebb vendéget a ~~pofátlan~~ vendéglősök, árusok, lángososok jelentős része az árak maximalizálása mellett, a költségek minimalizálásával (nulla fejlesztés, alacsony minőség, higiéniai előírások liberális értelmezése) kívánta kompenzálni, amivel az utóbbiak csak azt érték el, hogy az előbbiek még kevesebben lettek.

Így mikorra egységnyi balatoni nyaralás egyenértékűvé vált egy adriai, paráliai (sőt, akár tunéziai) vakációval, akkor sokak már inkább az utóbbi mellé tették az összekuporgatott garasaikat. Nem csak sósabb, de másabb és érdekesebb is, és ha szerencsénk van a szomszéd még nem járt ott, így árnyalva tovább a vele kialakított már eddig is bonyolult viszonyrendszert. A döntést segítette az is, hogy a magyar néplélekben még erősen éltek a tudat alatti reflexek az oly sokáig hiába vágyott külföld egzotikumáról. Mindazonáltal Olympic Beach nyilván jobban is cseng, mint a határozottan proli hangzásvilágú Alsóbélatelep.

Mostanra a külföld azért már nem számít akkora truvájnak, ráadásul több külhoni desztináció (hogy csak a legközelebbi horvátot említsem - bazze, 3 kuna a zsömle!) kifejezetten drága lett, na és hát a gazdasági válsággal ugye még elő sem hozakodtam.

Mindezt a Balatonon megelőzte azonban az élelmiszer-láncok tömegese megjelenése, ami olyan alternatívát jelentett, amit már a parti árusok sem hagyhattak figyelmen kívül (a fónyodi Spar-ban fillérre annyi a stangli meg a parizer mint odahaza).

Saját tapasztalatból mondom, hogy az általuk kínált szortimenttel gyakorlatilag egy komplett nyaralást ki lehet úgy húzni, hogy vendéglőnek meg gofrisnak még a közelébe se kell szagolni, ez pedig kénytelen-kelletlen visszafogottságra késztette az árusokat. Azt már inkább csak az idealista reményeim közé sorolom, hogy a józan mikroökonómiai megfontolások mellett volt ebben esetleg némi „ritka forint-sűrű fillér” ideológián alapuló önkéntes restrikció is (mondván nem egy nyár alatt kell meggazdagodni) – hadd legyek már egy kicsit naiv.

Szal mindent egybevetve elmondható, hogy a Balaton környéki árak mostanában határozottan megfizethető szint körül nivellálnak. Na jó, nyilván nem mindenhol, meg hát gondolom többeknek van külön bejáratú szubjektív listája a messze ívben kerülendő ~~vendéglőkről~~ vadhajtásokról. De még ezzel, és a balatoni drágaság masszívan kitartó mítoszával együtt is – nem függetlenül a korszerűsödő strandok, szépülő települések és szaporodó programlehetsőégektől – mintha megint kezdene vonzóvá válni a mi kis miniatűr tengerünk.
Hogy mást ne mondjak, 10-15 éve még teljesen elképzelhetetlen volt, hogy a nyaralni vágyó honpolgárnak nagyítóval kelljen keresni kiadó szálláshelyet.

Pedig az ismerősi körben vett, ugyan nem reprezentatív, de viszonylag széles merítésű minta alapján határozottan állíthatom, hogy jelenleg ez a helyzet.

Szóval a Balaton sokat változott, de fotós szempontból mindig is nagyon érdekes téma maradt…

Na jó, ez nem volt valami slágfertig átkötés :), de mivel ebben a posztban már megint eldumáltam a helyet, a következő bejegyzésben írok erről majd részletesebben.

Stand up for the Queen

2010-07-29T00:00:00.005+02:00

Hálás dolog koncertet fotózni. Preimer plánba tolják eléd látványt, jószerivel csak kattintani kell. Persze nyilván nem, de azért majdnem. Füstgép, színes fények (csak a CMOS-keserítő piros ne volna), hajlobogtatás, dobpergés meg léggitár – vagy épp igazi (szóljon az a Stratocaster!), esete válogatja.

Szóval nem nehéz innen fotógén képpel hazamenni. Ha szerencsések vagyunk, akkor még a zenét is élvezhetjük. Mondjuk ennek szerves előfeltétele, hogy lehetőleg ne Shyguys, Győzike Branch meg Biző Boys szintű koncertre kapjunk megbízást.

Nekem legutóbb (Pécs, Lauber Dezső Sportcsarnok) pölö Queen musical (na jó, concertshow) jutott. Ilyen alkalmakkor ugye első a munka, aztán a szórakozás, így nézelődésre meg önfeledt zenehallgatásra nem nagyon van idő, úgyhogy az aktuális koncertet leginkább amolyan zenei aláfestésként élem meg. Persze voltam már olyan koncerten, ahol ez inkább hátráltató tényező volt, ezúttal viszont kifejezetten élveztem a dolgot.

Persze sokat segít az is, ha ismerős számokat hall az ember. Jé, ez az „I want to break free!” (a klippjét gyerekfejjel a Zenebutikban láttam, ami után évekig nem tudtam hova tenni, hogy a bajszos bácsi minek porszívóz szoknyában meg harisnyatartóban – aztán persze később az ismereteim gyarapodása és az eggyel együtt kibontakozó toleranciám segített feldolgozni az élményt), ez meg a „Breakthru”.

És én ennek örültem. Tulajdonképpen ebből is látszik, hogy nem vagyok bonyolult ember - ennyivel is örömet lehet okozni.

Mi tagadás, azért volt ebben némi önbiztatás is, a teljes igazsághoz tartozik ugyanis, hogy azért jó pár szám akadt, amit nagyjából itt hallottam először. Igaz, így viszont egy-egy ismerősnél hangzónál annál nagyobb volt ráismerés öröme. Biztos izzó ez így, de hjába, ha egyszer úgy alakult, hogy zeneileg a populáris mainstream-en szocializálódtam.

Lemezjátszónk anno nem volt. Helyette orsós magnóval nyomultunk, amihez volt is két darab szalagunk.
Az egyiken Illés (bár mivel több sávos hanghordozókról beszélünk, állítólag ennél bonyolultabb a helyzet, de ennek részleteit azóta se firtattam), a másikon a családi legendárium szerint az én gyerekkori gügyögésem volt megtalálható, bár ezt nem tudom biztosan, mert a magnó folyton becsípte a szalagot, így funkcióját csak erős korlátozásokkal látta el. Az orsós magnónak a végső lökést végül a cseperedésünk adta meg, miután ugyanis öcsémmel eljutottunk arra a szintre, amikor a különböző műszaki berendezéseket (pölö orsósmagnót) már nagy biztonsággal képesek voltunk szétszerelni – annak bárminemű reális esélye nélkül, hogy a beavatkozásunkat követően bármire is használni lehet majd őket –, az orsós szalag portfoliónk további bővítését berekesztettük, és a technológiai haladásnak engedve a nagy becsben tartott, beszédes nevű Fair Mate típusú kazettás magnóra ápgrédeltünk.

Ettől kezdve a zenei választékot leginkább B. Tóth László és a Poptarisznya jelentette, amit apám jugóból importált kazettákra a magnó fölé görnyedve vett föl nagy szorgosan. Aztán ezeket hallgattuk rogyásig. Gondoltam már rá, hogy egyszer előkukázom őket. Huszonöt év távlatából Modern Talking-ot, C. C. Catch-t, Goombay Dance Band-et meg a Dolly Roll-t hallgatni súlyos nosztalgia faktor.

Később aztán lett saját kétkazettás magnóm, de akkortájt már MC Hammer, Bonanza, meg a 2Unlimited volt a pálya. Később meg nehéz megmondani, hogy mi, de kétségtelen, hogy Queen-ből, mivel direktbbe nem kerestem, legfeljebb annyi jutott, amennyit elém tettek. Mármint leginkább a rádiók/tévék. A rádiók/tévék viszont az ismertebbeket játsszák, amik leginkább azért ismertek, mert sokat játsszák őket. Ördögi kör, de én megvoltam vele.

Egyébként ha már az ismertebb Queen számok, bevallom titokban reméltem, hogy a „We are the champions”-ot kihagyják. Persze értem én, hogy passzol az aktuális alkalmakhoz, de mivel a területi kugli bajnokságtól kezdve a BL-döntőig ha kell, ha nem ezt nyomatják, mostanára elérték, hogy tiszta szívemből megutáljam. Ráadásul nem elég, hogy túlfoglalkoztatott, a vontatott ritmusa miatt még énekelni se nagyon lehet jóízűen - nem is nagyon szokták, rendszerint csak a refrént ismételgetik.

Lehet, hogy a heróttal mások is így vannak, mert mintha mostanában alternatívaként egyre gyakrabban tűnne fel Right Side Fred-től a „Stand up for the champions” . Nem mondom, faék egyszerűségű szöveg, és zeneileg se egy stílusbravúr, de a sok víííározás után nekem határozottan üdítően hat.

Na, de mégis hogy nézne ki ha fikázással zárnám a posztot. Meg hát nincs is rá okom. A szóban forgó musical szerintem jó szórakozás, a Queen-t végősoron meg szeressük. Még ha a kedvenc nótám tőlük nem is a „Bohemian Rhapsody”, hanem egy természetföldrajzi oximoronról szóló dal:

http://www.youtube.com/watch?v=TqouPRe_9I4

Bye-bye, London-don-don-don! Good-bye! III. rész

2010-07-15T19:39:00.000+02:00

No, hát akkor immár harmadszor köszönnék el Londontól, ezúttal hosszabb időre.

A következő évek ágazati tervei között szerepel még hasonló vizit, de addig a hozott anyagból kell dolgoznunk.

Lássuk mi van még a tarsolyban:

Órjáskarika! Plasztik Klúni! Pszeudo Pascal! Mélyen tisztelt Publikum! Csak tessék, csak tessék! Folyvást, folyvást!!

Órjáskarika

Első látásra meglehetősen furcsának tűnik, hogy eleddig a lunaparkok hitbizományának tekintett szerkezeteket a város kellős közepébe telepítik.

Az óriáskerekek domesztikálását az angolok kezdték, de kici szárga szorgosz kezek aztán csakhamar ~~ezt is~~ lekoppintották. Persze ha már koppintás, akkor egy füst alatt nyilván mindjárt nagyobbat is.

Ami értem én, hogy lényegét tekintve nem több Guinness-onanizálásnál, én mégis hajlamos vagyok belelátni egy kis világhatalmi izmozást is.

A primátus pünkösdinek bizonyult, mert csakhamar jött a még nagyobb Szingapúrból (egy fricska a Nagy Sárgának, egy a volt gyarmatosítónak), és gondolom idő kérdése, hogy bejelentsék a Dubai-it is, ami aztán akkora lesz, hogy mindjárt át kell szabni a légifolyosókat.

Na jó van, mindezt nem azért, mert bármi gondom lenne az efféle attrakciókkal. Sőt, szerintem egészen használható az ötlet. A londoniak pölö gyorsan megkedvelték, a turisták meg hosszú, tömött sorokban mennek rá fölszállni. Ha mindenki velünk, senki ellenünk. Így kerek a világ – egy 30 perces kapszulázás erejéig mindenképp.

Plasztik Klúni

Miután a Madam Tussaud múzeumban hármunk belépőjért közel harmincezer forintot kellett leszurkolni, magamban melegen ajánlottam, hogy most aztán olyat mutassanak, ami után húha, mert különben össze talál akadni a kócbajszunk.

Maga a múzeum több részből áll, a legnagyobb persze a különböző tematikákra – pl. színészek, zenészek, sportólók, politikusok stb. – osztott viaszbábus szekció. Itt jól el lehet szórakozni azzal, hogy: "Nézd már, az ott Stallone!" "Höhö, ameg a Bekem!" "Vazz, ez a fazon csak ekkora?!!" "Húú, ez tök élethű!" "Figyu most ideállok a Hitler mellé, te meg fotózz le!"

A rácsodálkozásnak aztán a vérmérséklettől függően különböző fokozatai lehetségesek. Néhány tinédzser csaj például akkora sikítozást csapott egy-egy plasztik Patinnson meg Clooney láttán, mintha legalábbis az élő változat állna előttük bokáig sármban.

A kiállítás szerves része még egy ijesztgetős tömlöcbejárás, meg egy dodzsemes - a vége felé határozottan pszichotrip - vasutazás London történetéről.

A Tussaud múzeum nem kihagyhatatlan program, de ha valaki rászánja magát, annak kellemes kikapcsolódás.

Pszeudo Pascal

Épp a Covent Garden környékén kódorogtunk, amikor piac előtti a téren egy izgalmasnak ígérkező előadásra lettünk figyelmesek. Nem tudom, hogy Hajdú Szabolcs látta-e a szóban forgó performert, de élek a gyanúperrel, hogy legalábbis hallott róla, ugyanis kísértetiesen hasonlított a Bibliotheque Pascal-ban látott egyik jelenetre.

A monocikli, meg a zsonglőrködés konkrétan dettó így nézett ki (csak remélni merem, hogy az arc a filmbeli szereplőtől eltérően nem működtet titkos szado-mazo fétisklubot).

Tulajdonképpen nem csinált semmi rendkívülit, de ahogy és amilyen szöveg mellett nyomta, az fél órára több száz embert elszórakoztatott. Én legalábbis nagyon jókat nevettem a fazonon.

A vásárcsarnokban (vö: Covent Garden Market) aztán egy hegedűs kvartett Pachelbel Kánon D-dúrban örökbecsűjét húzta. 10 font oda, a CD-jük ide. Bírom, na!

Egy rockosabb verzió meg itt, hátha más is.

De, hogy stílszerű legyek, és egyúttal itt a végén háromtagúra bővítsem zenei blokkot, jöjjön mindenkinek, aki szereti!

Sha-la-la-la.....!

Bye-bye, London-don-don-don! Good-bye!!

Bye-bye, London-don-don-don! Good-bye! II. rész

2010-06-12T15:53:00.001+02:00

Legutóbb félbehagytam a londoni kalandokat, úgyhogy folytköv ezúton.

Amennyi időt ott (mármint Londonban) töltöttünk, abból arra futotta, hogy az obligát nevezetességeken körbenyargaljunk. Ittisjártunk…huhh...ja, ott még nem! Futás!

Szóval ment a nagyüzemi látványosság-látogatás. Ezek közül hozakodnék elő néhánnyal.

Buckingham-palota

Korrektebb volna őrségváltást írni, mert konkrétan magát a palotát csak a kerítésen kívül láttuk (meg hát nem is elsősorban az épületért mentünk oda), de gondoltam leírom, mert nekem bejön az a szó, hogy bákingem. Még anno gyerekkoromban hallottam először a Három testőr című örökbecsűben. Ugye ezzel a bizonyos herceggel szűrte össze Ausztriai Anna a levet, ráadásul egy meggondolatlan pillanatában még a fukszát is nekiadta, amit D’Artagnan meg a spanjai csak kalandos kardozások után tudtak visszazsuppolni.
Nekem akkoriban szokásom volt, hogy az arra érdemes sztorikat az öltöztetős katonáimmal rimékeltem. Ment a fröccsöntött csihi-puhi és ettől kezdve az egyik sárgahajú parancsnokot következetesen bákingem hercegnek neveztem el. Jól hangzott, na! (később egy szigorúbb ütközetben szerencsétlennek véletlenül letörtem a bal karját, úgyhogy onnantól az anatómiájához jobban passzoló kalózzá képeztem át, de ez már egy másik történet…)

No, szóval az őrségváltás. Az őrségváltás dióhéjban úgy néz ki, hogy bősz zenebonálás közepette a bal kapun bemasíroznak a barett, meg a bojtos fémsityakosok, jobbról meg a muffkucsmások. A banda egyik fele puskával, a másikuk talpig trombitával.

Aztán a palota udvaron egymással szembe beállnak, és eljátszanak néhány számot. Azt hittem valami helyi érdekeltségű darabot fognak elővezetni, ehelyett inkább közönségnek kedveskedtek, így került elő a Batman, a Rokcy meg az Indiana Jones soundtrackje. Nem vagyok egy vájtfülű, úgyhogy a magam részéről bírtam a dolgot.

Aztán úgy melléktevékenységként az újonnan érkezők meg a már itt dekkolók elöljárói boltolnak valami jelképeset egymással, de részleteket a tömegtől nem nagyon láttam.

Ja, közben kívül korhűre polírozott lovasok is masírozgattak a kordonok között. Aminek biztos hasonló célja volt, de nekem elég egyformának tűntek az oda meg a visszamenők, úgyhogy nem tudtam pontosan kivenni, hogy akkor most váltották-e is egymást vagy csak beköszöntek. Jóvanna, legközelebb jobban figyelek majd!

A bédekkerek egyébként egybehangzóan állítják, hogy érdemes minél korábban érkezni, mert akkora a tömeg, hogy alig látunk valamit. Hát ez kábé így is volt.

Nem baj, én a magam részéről jól elvoltam. Van valami sajátságos bája ennek a viktóriánus akciózásnak. Plusz piros pont a nótáknak, amit én egyfajta kikacsintásnak fogtam fel, hogy oksi a hagyomány, de azért nem vesszük ám magunkat annyira komolyan - Albionban ez nem kis szó ám!

Két történés között azért akadt némi holtidő, de azokban meg elszórakoztattam magam a bobbykkal, akiknek nem kis munkájukba került, hogy a csintalankodó tömeget a kordon mögé tereljék.

London Marathon

Ez nem egy betervezett dolog volt, de ahogy az lenni szokott, annál jobban sült el.

Aznap reggel a London Dungeon-ba igyekeztünk. Mivel azonban öcsém bérlete a belső metróvonalakra nem volt érvényes, ezért néhány megállóval korábban kellett kityúbólnunk.

Kiérve az állomásról végeláthatatlan és nagyon lelkes tömeg fogadott. Már úgy értem nem nekem örvendeztek, hanem a London Marathon nevű eseménybe botlottunk bele éppen. A kordon mellett hatalmas volt a szurkolás, amihez csakhamar csatlakoztunk mi is. Mivel a trikón majd minden futónak fel volt tüntetve a neve, név szerint biztathattuk őket. Ideahaza biztos durcáskodtak volna, hogy mit szólunk be, itt cserébe inkább vigyorogtak meg lelkesen integettek.

Az igazi meglepit azonban a versenyzők, pontosabban azok elmeroggyantabb része okozta. A legtöbben a tevékenységhez illő futócipőt, konszolidált rövid nadrágot, meg decens pólót viseltek, egy részük azonban úgy nézett ki, mintha épp a maskarabálból menekült volna. Az első tülszoknyás futó láttán még csak azt gondoltuk, hogy nyilván közel a muszájház (sebaj, estére majd begyűjtik), de aztán zavarbaejtő számban jöttek sorban a zsiráfnak, batmannek, bohócnak, helikopternek, gorillának meg még ki tudja még minek öltözött figurák.

Nem tudom pontosan hányadik kilométernél állhattunk, de szerintem elég közel a startvonalhoz, mert még elég fürgén mozogtak. A kíváncsiság kedvéért azért meglestem volna, hogy a 30 kilométer környékén versenyben volt-e vajon még az orrszarvú meg a shrekkes süti…

Piccadilly Circus

Kétségtelen hangzatos egy név ez is, ráadásul annyiszor hallottam már, hogy amikor először voltam Londonban, mindenképpen látni akartam. Aztán mikor odaértem, azzal a lendülettel át is haladtam rajta, mert annyira semmilyen, hogy nem vágtam, hogy ez az. Gyakorlatilag egy nyamvadt alumínium szobron meg néhány villódzó reklámtábláblán kívül semmi érdemit nem tud felmutatni.
Az ottjártunkkor meglehetősen vérszegény, minimál mozgásos elektrobugit előadó feka csapat sem sokat javított az összképen.

Egyedül az itt található Lillywhites nevű áruház váltott ki izgalmat. A szóban forgó fogyasztói szentélyben ugyanis a magyar árcímkékhez szokottakhoz képest mellbevágóan alacsony árakon vesztegetik a sportárut. Mindig is bosszantott és a burkolt rablás minősített esetének tartottam, hogy egy csoffadt színes pamutdarabért képesek ötezer forintot elkérni. Itt aszem helyére kerül a szubjektív ár-érték arány, úgyhogy ha legközelebb Piccadilly, akkor inkább ez mint Cupido, meg a villodzó Sanyo.

Folyt köv.

Bye-bye, London-don-don-don! Good-bye! I. rész

2010-05-26T16:41:00.001+02:00

Aszem egy bakugrással kikerülném a magas labdát és nem mennék bele mindenféle Gaia-ősanya deus ex machinája, meg az ember vagy a természet uralkodik-e a sárgolyón típusú kérdéseket feszegető metafizikai fejtegetésekbe. Mindez egyfelől e blog kereteit, másrészt a képességeimet is meghaladnák.

Helyette marad a csöndes mélázás, miszerint, hogy a vérbe lehetséges, hogy egy tőlem többezernyi kilométerre eső vulkán akut refluxa miatt a kontinens komplett légiközlekedése kékhalált nyom.

Pénteken indult volna a vasjószágunk, de szerdáig úgy tűnt, hogy több ezer társával egyetemben semmi esély nem kínálkozik arra, hogy velünk – meg konkrétan egyáltalán – a levegőbe emelkedjen. Aztán másnaptól lassanként elkezdtek szivárogni a légijáratok, mígnem péntekre aztán valahogy sikerült újrabútolni a rendszert, és ment minden a régiben. Mindezt komolyan vehető átmenet nélkül, úgyhogy nehéz nem arra gondolni, hogy a prominensek túlreagált pánikja hekkelte gallyra a reptereket.

Szal nem kívánt izgalmakkal indult az ötnapos londoni kirándulás. Ezen izgalmakról speciel szívesen lemondtunk volna róla - mondjuk az igaz, hogy külön pénzünkbe nem került.

Öt nap egy London nagyságrendű városban elég soványka, úgyhogy intenzív napok elé néztünk. Aztán nagyjából így is lett, éppen ezért meg sem kísérlem számba venni azokat a helyszíneket, ahol jártunk, helyette néhány önkényesen kiragadott élményemet osztanám meg veletek.

Miért éppen London?

Leginkább azért, mert meglátogattuk (az itt élő) Tesómat. Egyébként meg, mert London klassz hely. Nem sok olyan szeglete van a világnak, ahol az egy négyzetméterre eső híres helyek/szobrok/épületek/stb. koncentrációja ekkora volna. Ezenkívül London ezerarcú, nyüzsgő, toleráns és izgalmas. Az itt lakók véleménye persze azért jócskán árnyalja mindezt, de mi momentán turistáskodtunk, úgyhogy bennünket legfeljebb ennek a kasztnak kijutó gondok foglalkoztattak. Így a permanens tömeg (leginkább a hasonszőrű turisták miatt), meg az időnként arczsibbasztó árcédulák.

Fotózáshoz viszont ideális. Egyrészt ott a rakat fotógén hely, aztán minden sarokra jut valami történés, és nem utolsósorban itt a turisták nyomják az exponálógombot, mint süket csengőt, neked bármekkora géped is van, csak egy vagy közülük, ergo senkit nem is érdekelsz. Szabad a pálya!

Hyde-park

Reptérről a városba tartó busz ennek a sarkán depózott le bennünket. Konkrétan a nevezetes kornernél, ahol beszédet ugyan nem tartottunk, cserébe viszont eddigi életem legpocsékabb teáját fogyaszthattam el (a csontig hatoló keserű ízt a – vonakodva – hozzáadott decinyi tej sem tudta feledtetni) Erős indítás!

Abban maradtunk, hogy ezt, mármint a parkot nevezzük ki koccanási pontnak. Tesóm lakásához önerőből eljutni ugyanis tájékozódási képességeink határait feszegető, drámaian bonyolult feladatnak tűnt. Azt már korábbi londoni tapasztalatomból is tudtam, hogy a találkozási helyeket célszerű minél egzaktabban körülírni, mert itt a térképen kis zöld foltnak látszó park valójában jó óra alatt járható be, a néhány centis utca meg vagy három kilométer hosszú. Ennek ellenére jó darabig ment a tájolás, mire sikerült végre összefutni.

Két gurulós masztodon méretű bőrönddel ezúttal nem volt nagy kedvünk a park felderítéshez, pedig jó helynek tűnt. Abban maradtunk, még visszajövünk. Aztán nem jöttünk. Majd legközelebb.

East (Ham) London

Kábé itt lakik Öcsém. Metróval mentünk és a nyüzsgő és modern belvárosból egy csapásra, a nem kevésbé nyüzsgő, de annál kevésbé modern külvárosba csöppentünk.

Londonban a külvárosi lét csalhatatlan indikátora, hogy originál angolt lámpással se nagyon találni. Talán épp ettől érdekes. Egy városrészen belül ennyi pakisztáni, fekete, lengyel török, indiai, arab, meg még ki tudja milyen náció – igazi multinacionális trip. Ráadásul minden utcasarkon akad egy utánozhatatlan áron, utánozhatatlan kulináris élményt nyújtó (thai, kínai stb.) étterem. Kár lett volna kihagyni!

Kattogtattam pár képet, de a legnagyobb izgalmat – pedig eredetileg nem is tudtam róla – ez a kép nyújtotta.

Az utómunka során elkezdtem kivilágosítani a buszon ülő alakokat, majd sorra kerültek az ablakban tükröződő plakátarcok is. Belenagyítok, erre látom, hogy az egyik plakátról Sindler Ata néz velem szembe. Ez meg már milyen már! :) Nyílván egy stock ügynökségen keresztül eladott képem, de hát akkor is! Azze, há’ mi ennek a valószínűsége?! Áhhh!

London Bridge

Ez a kirándulás ezúttal nem elsősorban rólam, illetve a fotózás(om)ról szólt. Képek csak arra készültek, amerre épp jártunk (ezek alapján egy talpraesettebb helybeli simán rekonstruálni tudná a vonulási útvonalunkat).
Ez a fotó is csak azért készülhetett el így, mert kábé pont kékpercek környékén tébláboltunk arra, plusz az első nap lévén még vettem a fáradtságot és vittem magammal állványt. Mivel a továbbiakban már nem voltam ilyen szorgalmas, több hasonló kép már nem készült. Ez szép kék, van rajta híd, folyó, meg különben is panoráma. Ezúttal beértem ennyivel.

Folyt köv.

Égszakadás - égindulás

2010-05-10T20:55:00.002+02:00

Nem tudom ki hogy, én a nyelvészethez nem különösebben értek, viszont néha így laikusként is rácsodálkozom, hogy időről-időre milyen új szavak bukkannak föl a nyelvünkben (bár lehet, hogy csak nekem újak :)

Ezek egy részéről egy darabig fogalmam sincs, hogy mik. Nem tudtam többek között azt sem, hogy mi az a turbó-körforgalom, vagy a szupercella. Aztán valamilyen módon előbb-utóbb azért csak kiderül.
A szupercelláról kábé két éve hallottam először. Az első benyomás mindig fontos!

Hogy hány benyomás volt végülis, azt nem volt erőm megszámolni, de úgy érzésből 20 biztosan – mármint a kocsimon. Ettől kezdve nekem a szupercella olyan néhány óráig tartó otromba nagy vihar, ami leamortizálja a kocsimat. Reméltem, hogy idővel árnyalódik majd a róla kialakult, addig nem éppen hízelgő kép, de tavaly vette a bátorságot és megismételte az előző évi produkcióját, ráadásul – amolyan halmazati mellékbüntetésként – még a visszapillantómat is legyakta.

Hát vazz, nem voltam boldog!

Viszont mivel ezúttal nem éjszaka támadt, másnap a neten egy-két meglepően fotógén képbe botlottam a bestiáról. Gondoltam, ha már ő maradandó nyomot hagyott nekem, a következő alkalommal megpróbálom én is ugyanezt. Nem én kezdtem!

Egy jó darabig aztán nem találkoztam vele (gondolom parázott a szemem elé kerülni), április közepén aztán egészen váratlanul lecsapott a városra (picit nem figyelek oda, erre tessék!). Én épp úton voltam hazafele és tulajdonképpen nem is tudtam, hogy ez az, mert a város déli felét macerálta, én meg történetesen nem ott voltam, és csak annyit láttam, hogy abban az irányban nagy, csúnya felhőzet terpeszkedik el. Csak később tudtam meg, hogy a szürke izé szakajtószámra öntötte a jégdarát a Kertvárosra. Mire hazaértem a vihar lassan elült és aranysárga napsugarak öntötték el a várost (vízpárán keresztül azért az meg nem szokott csúnyán kinézni), mindezt sötétszürke felhőzet előtt. Szó se róla, volt egy posztapokaliptikus hangulat.

Kapkodva a fotóstáskámba dobáltam a cuccokat és rohantam vissza a kocsihoz. Első gondolatom az volt, hogy felmegyek a Mecsekre és akkor majd onnan, a kakasülőről fotózom meg a tutit, de mivel a csúcsforgalom még tartott, ki tudja mikorra jutok fel. A fényviszonyok ráadásul percről-percre változtak és egész biztos nem lett volna jótékony hatással a vérnyomásomra, ha mondjuk egy előttem tötyörgő T-betűs kocsi miatt maradok le a fotókról. Végül arra jutottam, hogy legalább megcsinálom az egy idő óta már tervezett képemet (sötét háttér előtt világító panelek) a nyugati elkerülő útról. Bevágódtam a kocsiba és padlógázzal verettem kifele városból. A kettős szivárványról még épphogy lemaradtam, viszont egy tizes házba csapódó villámot (nettó mázli), és az orrom előtt rojtosodó felhőzetet már sikerült elcsípnem.

Szal egy kis önkárpótlás törött tükörért, meg a horpadásokért. Beeee...!!!

Született tehetség

2010-04-15T15:12:00.000+02:00

Kerekes Zsuzsi-tól nemrég az alábbi nagyon kedves és megtisztelő vándordíjat kaptam:

A díjat én egy fiatal és nagyon tehetséges hölgynek, Mándi Emesének adnám tovább, akinek fotói és látásmódja nagyon közel állnak hozzám és akinek képeit elnézve gyakran csettintek magamban, hogy ejj, már megint mit fotózott össze ez a csaj! ;)

In memoriam: Tél

2010-04-14T01:05:00.000+02:00

Én is jókor hozakodok elő ezzel a témával, mi? Menteni talán csak az menti a helyzetet, hogy egyfelől elég nehezen akarja megadni magát ez a tavasz (épp a múlt héten kellett a szekrény mélyéről előguberálnom – naiv módon szezonilag már meghaladottnak gondolt – sapka kollekciómat), másfelől az, hogy minden kétséget kizáróan emlékezetes tél van mögöttünk.

Már persze, amennyiben a csapadék mennyisége alkalmas arra, hogy emlékezetessé tegyen egy telet. Nagyszüleim „bezzeg az én időmben” kezdetű beszámolói alapján viszont bizton állíthatom, hogy alkalmas.

Gyerekként számtalanszor hallhattam ugyanis tőlük: „Ehh! Nem is telek azok, amik most vannak! Mikor én voltam, annyi mint most te, annyi hó volt mint a rosebb! Nem láttunk át tőle az utca túloldalára! Esett rogyásig, most meg … ááá, már a hóesés sem a régi :( ”

Én meg néztem magamba mélyen, végül arra jutottam, hogy csakugyan lemaradhattam valami többé be nem pótolhatóról. Aztán persze később, mikor már nyiladozó elmével elkezdtem firtatni a részleteket, már ők is lejjebb adták a gigantikus hókupacokat. Végül arra is fény derült, hogy tulajdonképpen nem is a nettó kihozatalról van szó. Az ugyanis, hogy az út innenső oldaláról minden szemmeresztés ellenére sem látszott a szembeni kocsma sziluettje, abban a természet kitartó munkálkodása mellett, hókotrásnak köszönhető manuális felhalmozás is vastagon benne volt. Ami persze innen nézve már logikus, de ennek egykori interpretációja inkább támaszkodott a romantikusabb, természetes kumuláció vonulatra.

A lényegen persze ez sem változtatott, mert az emlegetett méretűhöz hasonlatos hóbarikádot se előtte, se utána, még hókotrással sem láttam. Pedig gyerekkoromban mindig komoly várakozásokal utaztam le – hátha majd most nem látom a kocsmát. Aztán persze láttam (vagy lehet csak hirtelen nőttem, nemtom).

Bár ha akadt némi hó, és ennek közreműködésével sikerült összegurgatni egy közepes hóemberre való mennyiséget, akkor erről gyorsan meg tudtam feledkezni.

Egyébként ha egyszer nekikezdtünk ennek a hóember projektnek, akkor elég nehezen jöttünk le róla, pláne, hogy egész napra munkát adott. A lábos, répa, meg a brikettszén felhajtása még viszonylag könnyen ment, a test megformálása azért már lényegesen melósabb volt. Különösen a lába bizonyult szívósnak – a végén már csak egész lihegősen ment a görgetése. Ekkor nem volt mit tenni, rugalmasan alkalmazkodtunk a megváltozott körülményekhez és nagy kreatívan a tort megtettük lábnak, a fejnek szánt golyót tornak, a fejnek meg görgettünk egy hozzá illő kisebbet.

Persze ezáltal az eredetileg elgondolthoz képest maga a hóember is kisebb lett. Ami fejtörést igazándiból akkortól kezdve okozott, amikor kiderült, hogy a lábos nagyobb mint a fej, plusz az arcába nyomott brikettszénnel a szerencsétlen hóember ábrázata úgy festett, mint egy golyvás roswelli ufótetem.
Ekkor éreztük, hogy akad itt még tennivaló.

Nem volt mit tenni, akkurátusan szétszereltük a hómanust és némi pótlólagos görgetéssel próbáltuk vállalhatóbb formátumúvá hízlalni. Szóval el lehetett ezzel babrálni.
Az ehhez szükséges hómennyiség telente néhányszor meg azért üzembiztosan összejött.

Szánkózáshoz - jellegénél fogva - meg még ennyi hó sem kellett. Persze ez önmagában még nem volt elég.
A felhőtlen élményt nagyban hátráltatta ugyanis, hogy komolyan vehető szintkülönbség 30 kilométeres körzeten belül nem nagyon adódott.

Ezért két kézenfekvőnek kínálkozó megoldás kínálkozott: vagy húztuk magunk után a szánkót (a szánkóval bodrisétáltatás értelme persze eleve megkérdőjelezhető), vagy ráültünk és úgy próbáltuk meg magunkat lökdösni. Aki próbálta, az tudhatja, hogy ez nem igazán pálya. Egyrészt rohadtul fárasztó, másrészt meg semmit nem haladsz előre. Mi azért próbálkoztunk vele. Hjába, romlatlan 4 évesként még sok reménytelennek látszó dologra kapható az ember.

Ezért is jelentett minőségi ugrást, amikor egyik emlékezetes alkalommal a Rozika nénit fogtuk be a szánkónk elé (ő ajánlkozott, mi meg nem gondoltuk, hogy nemet mondanánk).

A derivatív élmény aztán nagyságrendekkel felülmúlta a várakozásainkat!

Rozika néni ugyanis korát meghazudtoló fürgeséggel mozgatta a készségünket. Na, nem mondom, hogy átléptük a két Mach-ot, mindenesetre mi majdnem így éreztük, úgyhogy ment a telitorokból visongás. Egészen addig, amíg egyikünk le nem pottyant a szánkóról. És mivel ez történetesen nem én voltam, nekem lényegesen tovább kitartott az örömködés – pláne, miután megláttam unokaöcsém hóval fedett képét.

Szóval idén aztán kijutott a hóból. Naprakész statisztikai adatokkal nem rendelkezem, de úgy érzésre bőséggel túlszárnyalhattuk a sokévi átlagot. Azt még nem tudom, én valaha fogom-e emlegetni az unokáimnak, hogy: „Vazzz, 2010-ben, heteken át térdig vonszoltuk magunkat a hóban! Áhh, öcsém, ne tudd meg!„

De talán nem is érdekes, elég ha nekik is összejön annyi, amennyi egy hóember összegyurmázásához elegendő. A lábost, szenet, meg a répát én állom, és egy kisebb szánkóhúzásra is kapható leszek majd, aszem. A görgetés, visongás már az ő dolguk. A hó legyen velük!

Kísérleti adás

2010-04-06T15:40:00.001+02:00

Nemrégiben megkeresett Garamvári Gábor (maga is - kiváló - fotós), miszerint nemrég indult Kísérleti adás című blogján szeretné közölni az egyik, Tréning névre hallgató képsorozatomat.

Az oldal szimpatikus, színvonalas kezdeményezésnek tűnt, ezért örültem a megkeresésének.

Gábor azt kérte, hogy írjak is hozzá pár sort, de a hogyan helyett inkább a miértre koncentráljak:

Tréning képriport

Gábornak ezúton is köszönöm a lehetőséget, további érdekes cikkeket, kitartást és sok-sok látogatót kívánok neki!

El nem készült képek tárháza

2010-04-01T23:08:00.002+02:00

Ez az a bejegyzés, ami tetszőleges hosszúságú lehetne, sőt minden bizonnyal akár egy önálló blog is megélhetne a témából - már persze ha eltekintünk attól, hogy a szöveg mellett azok a bizonyos el nem készült fotók biankó fantomképei sorjáznának csupán az oldalon.

A sokat idézett – már-már közhely szintjéig degradált – közmondás szerint, akinél kalapács van, az szögnek nézi az egész világot. Nos, valami hasonlóképp van a fotósemberrel is. Csak épp itt: ha nálad a fényképezőgéped, akkor mindenhol témát keresel. Ami rendben is volna, mert hát azért fényképező a fényképező, hogy fényképezzünk vele. Szóval önmagában ezzel nincsen ezzel semmi gond.

Minősített tényállású esetnek csak akkortól kezdve minősül, miután már akkor is fotózol (fejben), ha történetesen nincs is nálad a gép. Ami nem rossz, sőt néha kifejezetten szórakoztató mulatság.

Feltétlen javára írandó, hogy abszolút környezetkímélő, számottevő hulladékképződéssel és energia fogyasztással ugyanis nem jár, ráadásul nem kell a lefotózottak részéről súlyos konfliktusokkal sem szembesülni.

Komoly hiányossága viszont, hogy egy üzembiztosan működő agyszkenner kifejlesztéséig, a képeket rajtunk kívül más nemigen láthatja.

Szóval jó játék ez, és egészen addig vicces is, amíg bele nem botlasz „A témába”. Ott hever előtted az istenadta, csak kattintani kellene, de mivel nincs mivel, csak biluxolsz ki nagy bután a fejedből.

És amatőrként nem ritkán járunk így. Mi ugyanis mindenekelőtt elsősorban apák, anyák, tesók, fiak, vállalkozók, alkalmazottak stb. vagyunk és csak másodsorban fotósok. Vagy mondjuk szurkolók.

Nekem mindez a múlt héti női kosárlabda Magyar Kupa pécsi döntőjének kapcsán jutott eszembe, ahová jólelkű emberek ~~szponzor~~ jóvoltából kaptunk néhány jegyet.

Már elég régen nem voltam kosármeccsen, Anikó még konkrétan sosem, csarnok közel, jegy ingyen, úgyhogy lényegében minden mellette szólt.

A bronzcsata még elég felejtős volt (Szeged-Zete, egy oda) , de a döntő aztán annál izgalmasabb - árukapcsolásként hangorkán, zászlólobogtatás, rekedtre szurkolás.

Végül egy utolsó pillanatban eset kosárral Pécsé lett a kupa és megkezdődött az ünnepség.

A rituálénak megfelelően a háló levágva, pezsgő elő, szétlocsol, ugrál, örömkönny.

Egy darabig én is örvendeztem a lelátón, aztán ahogy egyre több fotós (Huby, Nati, Tóth Laci stb.) szivárgott be a parkettre, az eufóriát lassan az érzés kezdte felváltani, hogy nekem nem itt volna a helyem, hanem ott lenn a parketten, ahol lehet, hogy valaki épp most kattintja össze a Sajtófotó nagydíját...A fejemben egyből be is indult a virtuális a redőnyzár, és mellé a bosszankodás:

„- Mi a fenének nem hoztam magammal azt a nyavalyás gépet?!„

Amire, mindjárt okosan válaszoltam is magamnak, hogy:

„ – Azért nem, mert most szurkolni jöttél!”

Persze, nem hagytam magam:

„-De hát, mit veszítettem volna vele, sok helyet nem foglal. Nem?!”

A replika sem váratott magára:

„- Az igaz, de akkor meg a témákat nézem, nem pedig a meccsel foglalkozol, ráadásul, folyton figyelni kell, hogy meg ne lovasítsák.”

„- Igen, de….”

Szóval jól elvoltam magammal, miközben lent csak gyűltek a fotók, mi meg a még kitartó B-közép lelkes örömujjongása mellett lassan összeszedelőzködtünk és elindultunk haza…

Munkába menet, néha viszek magammal fényképezőgépet. Tegnap - azt hittem jogosan - nem jutott eszembe, ugyanis egész hétre esőt mondott, és erre rímelt, hogy hallottam, ahogy éjszaka zuhogott. Reggel kilépve aztán valóban - döglöttszürke égbolt, és kövér tócsák fogadtak.

Alig kanyarodtam ki azonban az utcából, mintha csak valami gigantikus színpadi függöny volna, a Nap elől hirtelen eloszlott a tömött, szürke felhőpaplan, a megnyíló résen át, meg ömlöttek át a napsugarak tonnaszám. Az addig komótosan gomolygó párát fénypászmák szelték fel, a vízcseppek meg ragyogásban törtek ki. Mindeközben az ég másik oldala még haragos-tintakéken borongott. Így együtt azért már elég fotógén volt a kulissza. Nekem viszont egy reggeli értekezleten volt sürgős jelenésem, így a visszafordulás szóba sem jöhetett. Helyette maradt a felszisszenés, minden alkalommal, amikor csak a visszapillantóba néztem.

Szal, így van ez velünk amatőrökkel. Jó fényeket mindenkinek, de a lényeg úgyis csak az, hogy HAJ-RÁ PÉÉÉCS!!!!! :)

(Újra)talált képek tárháza III.

2010-03-15T10:04:00.001+01:00

Folytatnám akkor a repatriált képeim közötti randalírozást.

Legkisebb közös többszöröst, vagy más hasonló rendező elvet ezúttal nem tudnék megnevezni, hacsak nem a képek készítőjének személyét. Bár mivel ez már legutóbb is én voltam, ez gyakorlatilag nem ér.

Na,jó kezdjük. Tkp. mindegy, hogy melyikkel, de indítsunk mondjuk a vérfarkasossal! Durván belehúztam mi?! Muhahaha..

A vérfarkasos

Aki itt még túlzottan bele találná magát élni mindenféle ezüstgolyós lükantróp sztorikba, annak mondom, hogy ne számítson szőrős vérnőszőkre, meg lábletépésre, csak gondoltam frappánsabb indítás, mintha azt írtam volna, hogy akkor jöjjön „Lajka kutya, meg vicsorgó farkast ábrázoló pulcsi". Bár így utólag elolvasva végülis ez se rossz. Na, mindegy.

Szóval ez volna az.

A képről ez speciel egyáltalán nem derül ki, de a korrekt és teljes körű tájékoztatás kedvéért azért elmondom, hogy 2007-ben Magyarlukafán a Vendel-napi búcsún készült.

Előtte konkrétan azt se tudtam, hogy létezik ilyen (mármint a falu meg a helyi búcsú), és minden bizonnyal ez így is maradt volna még egy darabig, ha páromék néptánc csapatának nem lett volna épp ott jelenése.

Maga a falu – ha jól számoltam – összesen egy utcából állt, de erre az időre akkora sokadalom keletkezett rajta, amit meglátva alig győztem fejemben összerakni az izgibbnél-izgibb képeket (egy gyengébb pillanatomban már-már a Magnum ügynökség belépésemért reménykedve könyörgő levelét vizionáltam).

Nem az a szabvány búcsú, import kínai bugyi szortimenttel, fröccsöntött dugóspuskákkal, meg potrohos céllövöldés cigányasszonnyal, hanem a hagyományörzős, kézihajtányos körhintával, fa csattogós katicával, meg langallóval. Mindehhez a falu a maga autentikus zsuppfedeles díszleteivel. Klassz, na!

Aztán ahogy előkerült a gép, egyre inkább azt éreztem, hogy egy darabig várat még magára az a Magnum tagság. Valahogy sehogy sem akartak összeállni azok a bizonyos képek. A tisztesség kedvéért, azért kattintottam párat, de nem túl nagy meggyőződéssel. Talán egyedül a fenti meg a Négy ütem munkacímet viselő képnél (ld. 2. ábra) gondoltam azt, hogy nem fölöslegesen koptattam a zárat. Bár a kutyás mondjuk necchatár, mert egyrészt kicsit túlexponáltam, ráadásul a helyszínen sehogy sem tudtam úgy helyezkedni, hogy a jószág valamilyébe ne lógjon be egy asztallap. Eléggé bosszantott a dolog, ezért is fektettem ilyen sokáig.

Uhh, jól elpofáztam az időt, pedig van még néhány kép!

Londonos

Ez a fotó is viszonylag sokáig punnyadt parlagon, de itt inkább a lustaság volt a fő faktor.

A kép maga ugyanis két (ráadásul eltérő látószögű, és formátumú) képből készült, amit elég nyűgös összehegeszteni és annyira nem éreztem elsöprőnek, hogy energiát szánjak rá, de mostanra egyre inkább tetszik a panoráma formátum, meg ez a fajta – igazándiból semmi lényegesről nem szóló – utcai életkép, ezért gondoltam, hogy inkább mégis.

A baloldali nénik fejvakarása, meg kíváncsian értetlenkedő nézése leginkább nekem köszönhető. Próbáltam ugyanis úgy helyezkedni, hogy mire a babakocsis nő odaér, meglegyen a kompozíció, az árnyékom viszont lehetőleg ne lógjon be fölöslegesen. Ők meg ebből csak annyit láttak, hogy egy nagydarab srác, a gépét szem előtt tartva sasszézgat az út közepén és fotózza a téglafalat. Bár ez legalább lefoglalta őket annyira, hogy nem mozdultak el a helyükről.

Autós-kanyaros

Az alábbi kép elkészítésének különösebb sztorija nincsen.

Van néhány futó sorozatom, amelyekbe mindenféle átfogó világnézeti koncepció nélkül gyűjtögetem a képeket. (érzem én, hogy ezzel a beismeréssel egyes körökben végképp leírtam magam, de ezzel aszem együtt tudok majd élni)

Ha definiálni szeretném, akkor leginkább azt mondhatnám, hogy olyan, témájukat tekintve egymással laza összeköttetésben álló, bizonytalan műfajhatárú képek halmaza, amelyeket leginkább a címük tart össze - azt jobbára meg én adom.

Példának okájáért az egyik ilyen a „Traffic”, amelyikbe a fenti is tartozik. Ez a gyakorlatban kábé úgy néz ki, hogy ha összejön egy kép, amin van legalább egy mozgó autó, és/vagy aszfaltcsík, akkor zutty, mész a Traffic-ba!

Villámos

Az alábbi kép a fenti – nem túl szigorú – kritériumnak végsősoron megfelel, ezért ez is abból az alomból származik. Aszfalt van, kocsi van, mi kell még?!

Akad persze egy kósza villám is, de azt ezúttal betudom hangulatfestő elemnek.

Nagymamámtól robogtunk hazafele, miközben a tükörből figyeltem,ahogy az égbolton a felhők egyre morcosabb alakzatba tömörülnek össze mögöttünk. A készülő helyi érdekeltségű kataklizmát pedig egy-egy villám is igyekezett nyomatékosítani.

Éppeszűbbek ilyenkor odalépnek, a hülyefotós meg ugye inkább megáll, és állványt, cuccot elő.

Szépen kitaláltam a frankót, de a tervezett kocsicsík meg villám még véletlenül sem akart egy képre kerülni. Vagy az egyik jött, vagy a másik. Ráadásul egy csík nem csík (vagy legalábbis nem mutatott sehogy), ezért a fenti végső változatot végül 4 különböző kép részvételével layereztem össze.

Próbáltam valami szép, egészséges, ágas-bogas villámot bevárni, de az vagy nem jött, vagy nem pont oda, amerre az objektív aktuálisan nézett.

Mindeközben Anikó a kocsiban egyre növekvő aggodalommal próbálta a tudomásomra hozni, hogy ha a vihar továbbra is ilyen ütemben fejlődik fel mögöttünk, akkor villámhoz nem a 24-105, de nemsokára egy 12 millis nagylátó is sok lesz (na persze, nem pont ezekkel a szavakkal..)

Tekintve, hogy a képen látható cserjésen kívül én és a fém állványom voltam az egyedüli, terepszintből jelentősebb mértékben kiemelkedő tereptárgy a nagy semmi közepén, meglátása nem is volt alaptalan.

Madaras

A blogra eddig feltöltött képek alapján akár mást is gondolhatnánk, valójában meglehetősen ritkán készítek természetfotókat – mostanában kiváltképp.

Régebben ugyanis még – amíg végül pesti nem lett a gyerökből – néhányszor Sindler Atával tartottam (ld. vissza). Ő akkoriban vette meg a 300/4-t, és nagy izgalommal várta, hogy végre élesben tesztelhesse, pláne miután Barcs környékén egy nagyon érdekesnek ígérkező madarászós leshely adódott.

A madarak felzavarása nélkül ilyen helyre hajnalban érkezni nem lehet, ezért este 10-re már lent voltunk. Két pislákoló zseblámpával keresztül verettük magunkkal valami mocsáros dzsumbujon, amíg meg nem érkeztünk a tó fölé benyúló leshelyre. A lehetőségekhez mérten korrekt fatákolmány volt, körben keskeny kémlelő ablakokkal. Reggelig még beláthatatlanul sok idő volt visza, ezért alvást ütemeztünk be. Ez jó gondolatnak tűnt, csakhogy a leshelyet leginkább megfigyelésre nem pedig alvásra szocializálták. Feküdni ugyanis nem volt mire. Ata a padlón, én meg az ülőkén próbálkoztam. Mivel a befoglaló méreteim 100 kilószor 190 centi, az ülőke meg jóindulattal sem szélesebb 20 centinél, nagyjából sejtjük, hogy milyen sikerrel tettem mindezt. Egy darabig kísérleteztem ilyen-olyan pozitúrákkal, de a helyzet csak nem akart javulni. A padlón kettőnknek meg csak úgy volt hely ha élünkre állítanak bennünket. Végül jobb híján, nem volt mást tenni. Hát finoman szólva sem egy Ritz, leginkább sajátos láger-utánérzés, de igyekeztem a másnapi fotókra gondolni.

Egy Huby-tól kölcsönkapott Bigmával lövögettem. Nem voltak igazándiból szépek a fények, és a jószágokkal sem volt szerencsénk, úgyhogy nem készült túl sok kép, amik mégis, azok is legfeljebb dokumentum értékűek.
Eredetben mindkét fenti képen vállalhatatlanul döglöttszürke volt az égbolt (sötét már nem volt, de a Nap meg még nem jött fel annyira, hogy szépre fesse az eget, ráadásul a Bigma sem valami kontrasztos). A képeket ezért két eltérő filozófia csapásirányon haladva próbáltam fogyaszthatóbbá tenni. Az egyiken gátlástalanul túlhúztam a színeket (mintha), a másiknál meg úgy csináltam mintha olyanok nem is lettek volna. Hát így..

Disznóölés rilód

2010-03-10T10:14:00.003+01:00

Tekintve, hogy fél gumicsizmával még a telet tapossuk (márciusban, vazz!), ami jelent még halvány időszerűséget, plusz az első bejegyzések egyikében már megidéztem a disznóölést mint olyat, végül és nem mellesleg az elmúlt években elég sok időt kattogtattam a hastok (ld. még: darabolóasztal) mellett, ezért gondoltam megérdemel a kérdéskör egy önálló post-ot.

Mondjuk nem ez volna az első, hiszen elkövettem már egyet anno a Café Rio-n, ami aktualitásából azonban mit sem veszített, ezért az alábbiakban ennek reinkarnációját adnám közre:

„Akárki akármit is mond, a disznóölés komoly dolog.
Persze van itt (jóféle házi pálesszel – továbbiakban háztáji guggolós - megbátorított) ugratás, meg marháskodás, de ezt csinálni csak odafigyeléssel lehet. Lefogás, bökés, pörzsölés, forrázás, bontás, zsigerelés, darabolás, töltés, meg füstölés. Mind-mind fontos és komoly szakértelemet megkövetelő mozzanat. Igazi rituálé!

A nap erre van szánva, a család pedig ezen időtartamra böllér üzemmódba vált. Az átlényegülés már az öltözködéssel megkezdődik. Előkerül a gumicsizma, a jégeralsó, a foszló mackónaci, a pufikabát, és a micisapka.

És ezzel az ember meg is teszi az első lépést, hogy civil egóját hátrahagyva előhívjon valamit ősi ösztöneiből, a létfenntartás és hagyományok oltárán áldozatot mutasson be.

Az ól felé megindulással aztán teljes és immáron visszafordíthatatlan a transzformáció. A család ettől kezdve – az idevágó hatályos EU-szabványok liberális értelmezése mellett - célirányos, összehangolt gépezetként darálja be és formálja fogyasztható formátumúvá az ólban addig mihasznán röfögő túlsúlyos jószágokat.

A dolog komolyságát a rendszeresen fellángoló heves viták is jelzik. Mennyit hagyjunk sonkának? Hát töpörtyűnek? Kolbászba, hurkába mennyi sót, paprikát, borsot tegyünk?

"Áemberek! Mi lészen az abalével?!"

Belátható, hogy ezek egytől-egyig komoly, megfontolást igénylő, éppen ezért súlyos konfliktusokat is magában hordozó döntések.

A hosszú, fejhússal és zsíradékkal kísért nap és a megfeszített munka terméke aztán a jól megérdemelt dagadó, fehérhurka, tokaszalonna, kocsonya meg kulen.

Jól dolgoztunk. A börke legyen velünk! Ámen!”

Véletlenül kék percek

2010-03-02T22:37:00.000+01:00

Ahhoz képest, hogy naponta kétszer is sor kerül rá, plusz nincs az az urbánus közeg, aminek ne állna jól, elég ritkán élek vele. Néha azért összejön, bár nem mindig úgy, ahogy és amiért készültem rá.

Eredetben az alábbi képet sem így terveztem, ráadásul majd idegbajt kaptam, amikor az expó kellős közepén feltűnt a hajó...aztán végülis már nem bántam...

Tesómat látogattam meg Londonban. Temze partján sétáltunk, ahol próbáltam olyan helyet keresni, ahonnan ideális látvány nyílik Canary Wharf-ra. Ki is néztem egy vízen lebegő fémből készült kikötőfélét, amire szépen rácuccoltam. Jól néztek ki a távoli felhőkarcolók fényei, de aztán úgy döntöttem, érdekesebb lesz, ha a mellettem ácsorgó (kamerás-)lámpást is belekomponálom a képbe.

Rajt, kész, zár kiold...kábé ebben a pillanatban egy hajó tűnt fel és közeledett felém iszonyat tempóban. Reméltem, hogy azelőtt végzek az expóval, mielőtt ideérne, de ez csak jött mint a meszes és nem csak hogy belemászott a képbe, hanem az általa keltett hullámok az alattam lebegő alkalmasságot is himbálni kezdték. Na, gondoltam, ennek a képnek lőttek! Aztán mégse nem! Mivel a lámpa velem együtt mozgott éles maradt, a többi meg csak annyira mozdult be, hogy még felismerhető legyen. A kapitánynak ezúton is puszi! :)

Ha a fentit nem így terveztem, akkor elmondhatom, hogy az alábbit leginkább sehogy, egy ködös városképnek indult ugyanis, aztán meg ez lett belőle.

Kiefer Béla fotósklub-társam képein (www.kiefer.hu) felbuzdulva egy ideje már tervben volt hajnali ködös pécsi fotók készítése. A köd, felszerelés, és általában a Mecsek és Pécs is kéznél voltak, de a ~~kifogások, lustaság~~ körülmények eddig nem úgy alakultak, hogy.

Aztán egyik hajnali fürdőszobai vizitemen épp a csipámat masszíroztam, megszokásból meg bambultam kifele a tetőablakon. A Mecsek helyett azonban ezúttal gomolygó fehér köd nézett rám vissza…

Na, mondjuk ebből még semmi sem következik, mert így már jártam párszor, de aztán az ágy gravitációs ereje erősebbnek bizonyult.

A paplan most is elég hívogató volt, ezúttal mégis inkább erőt vettem magamon – obik, váz be, bakancs föl, Suzuki ki, oszt indultam neki a hegynek. Fölfelé rendszerint lassan elkezd ritkulni a köd, aztán bizonyos magasság után egyszer csak elfogy. Onnan aztán visszanézve elég jól tud kinézni a látvány.

Kábé most is így történt. A köd szépen fogyatkozott, aztán visszanézés.. Köd helyett azonban a város képe fogadott a maga pőre, ködmentes valóságában. Hogy csinálta, nem tudom, de tény, hogy mire fölértem, sunyiban az utolsó ködfoszlány is elszublimált. Én meg mint egy vérbeli lúzer álltam ott a Mecsek oldalban és a paplanomra gondoltam...

Egy darabig még tébláboltam, aztán - jobb híján - elindultam lefele.

Épp a kék percek kellős közepén értem (az egykori alma mater) a Boszorkány utcai fősuli tömbjéhez.

Mikor ott rontottuk a levegőt még elég pukkadék állapotban volt, de az elmúlt egy-két évben korrektul kikupálták, úgyhogy kanyarodtam be a parkolóba.

Első nekifutásra panoráma képben gondolkodtam, de a gyorsan változó égbolt miatt (hosszú záridő mellett) miatt az elég macerás, másrészt az obi elég szépen befogta a látványt, ráadásul a távolság miatt a perspektivikus torzulás is mérsékelt maradt.

"Hab" a tortán, hogy miután itt végeztem és mentem be a munkahelyemre, a köd újból leereszkedett. Ehh!

A másik képen található épülethez is van némi kötödésem, tekintve, hogy momentán itt dolgozom.
Aki személyesen jönne, annak a bejárat után lépcsőn fel balra, aztán a második irodaajtón be. Aki csak így képen nézi, az az emeleti fogas mögé képzeljen oda.

Ha nem is véletlen szülte a képet, de semmiképpen sem az önelszánás. A minisztérium kért ugyanis tőlünk néhány képet az épületeinkről én meg arra gondoltam, ha már egyszer ilyen hejre kis akváriumban lakunk, akkor kihasználnám ezt.

Még világosban kitelepültem az épület elé, hogy mire eljön a pillanat, meglegyen a kompozíció. Sokat kerestem az ideális szöget, aztán végre úgy éreztem, hogy megtaláltam. Egészen addig, amíg ki nem derült, hogy a kompozícióba álmodott és annak szerves részét képező kültéri lámpák nem hajlandóak bekapcsolódni. Az idő viszont vészesen fogyott, úgyhogy új pozíciót keresve gyorsan az épület elé kuporodtam. (az épülettől három méterre torzult becsülettel, úgyhogy túrázhattam a Photoboltban)

Miután az épületben minden hozzáférhető lámpát felkapcsoltam, meghagytam a takarítónőnek, hogy ha egyéb életveszély vagy haváriahelyzet nem indokolja, lehetőleg ne kapcsolja le őket.

Megérteni látszott a kérést, de mire épp beállítottam az állványt, látom, hogy a fölső szinten mind kialszanak. Anyáztam egy sort magamban, aztán szaladtam felkapcsolni őket. Nem számoltam azonban azzal, hogy erős imprinting alatt áll ez a lekapcsoló reflex, mire leértem ugyanis, az egyik irodában (jobb fölső) már megint lekapcsolta.

Az égbolt viszont akkora már erősen sötétedett, újabb felszaladásra már nem maradt idő, úgyhogy megcsináltam így "félszeműen". Az épület oldalán a két kis párhuzamos ablak fénye picit hiányzik, de a sötét iroda utólag már nem zavart annyira, mint gondoltam, úgyhogy elküldtük a képet.

Tkp. a negyedik kép képezné a közös halmazt az előző post-al, tekintve, hogy egyfelől a kékperceben készült, másfelől véletlenül bukkantam rá a fotóim között matatva. Ehhez az épülethez sajnos nincs közöm, pedig - tekintve, hogy az Európai Központi Bankról van szó - nem bánnám ha lenne :)

Frankfurtban készült 2005-ben az autószalon idején. Maga az autószalon személy szerint engem nem nagyon hozott lázba, de barátaim invitálására végül velük tartottam. Amíg ők a kiállításon olvadoztak, én róttam a várost. Találkozni csak este találkoztunk, amikor beültünk valahová vacsorázni. Mivel ez általában épp a kékpercek idejére esett, összesen két képet tudtam készíteni ebben az időpontban. Ez volna az egyik.

(Újra)talált képek tárháza II. – horgászda

2010-02-26T16:07:00.000+01:00

Tekintve a horgászat masszív népsport jellegét, nehéz nem viszonyulni hozzá valahogy. Mindenki ismerősi körében akad ugyanis megszállott (hobbi)horgász, akit mágikus erővel vonzanak a különféle vízfelületek, és - életforma szinten - valószerűtlen mennyiségű időt képes hideggel, meleggel, szúnyogcsordákkal dacolva egy helyben ücsörögve kapásjelzőt bámulni.

Ez esetemben sincsen másképp, de mondhatnám, hogy sőt, merthogy a családba, ismerősi körbe eső horgászok száma szerintem jócskán meghaladja az egy főre jutó sokévi átlagot. Ehhez képest nem túl sűrűn voltam horgászaton. Aminek oka persze leginkább az, hogy amikor mégis, akkor szénné untam magam.

De azért éreztem én, hogy kimaradok valamiből, ezért is örültem meg annak, amikor 2006. augusztusán Lengyel Vili (akivel még anno fotós oldalakon cimbiztem össze) Bognár Attilával (alias morcomacko) közösen meginvitált bennünket egy ottalvós etyeki horgászatra.

Délutáni megérkezés után nem sokkal csónakba is szálltunk. Nádashoz evickélés, bot elő, pufis csalival bedob, aztán azzal a mozdulattal a hal ki…

Mi meg néztünk mint az éretlen körte, mert ilyet kábé a Horgász a pácban cimű örökbecsüben láttunk utoljára. De azt mondjuk meg nem rílben.

Már épp azon kezdtem tanakodni, hogy ha továbbra is ilyen ütemben jönnek a halak, egy embert be kell majd áldozni, hogy beférjen a zsákmány, de mivel kábé Vili is olyan fejjel nézett ránk vissza, mint mi őrá, megértettük, hogy egy horgász életében legfeljebb egyszer fordul elő, hogy első hajításra egy tátogó ponty szájába dobja a csalit.

Szép bárányfelhős idő volt, de miután a tó partjától legmesszebb értünk (mikor máskor?!) az idillinek látszó időjárás néhány perc alatt akkora viharba fordult, hogy győztünk az evezőlapátba kapaszkodni.

(Ennek a pillanatnak állít emléket az alábbi kép)

A zuhi szerencsére gyors felezési idejűnek bizonyult, ráadásul bennünket csak a csücske ért el, ezért a felszerelés nem került komoly veszélybe, viszont miután elvonult, szép színes naplementében lehetett részünk.

A másik kép esetében nem voltam ennyire aktív résztvevő, csak épp arra jártam – mármint Malomvölgyben. Kitaláltam ugyanis, hogy én riportfotózni fogok az épp akkor (és nem Pécsieknek: épp ott) tartott Rockmaraton fesztiválon.

Oda is mentem a kapuhoz, hogy fotózni szeretnék, és ha ezt egy beengedéssel lehetővé tennék, azzal nekem nagy örömet okoznának. Aszondták semmi akadálya, ott baloldalt tudom a jegyet hozzá megváltani.
Én meg mondtam, hogy félreértik, nem pogózni, hanem fotózni szeretnék, és nyomatékul mutattam is nekik a vállamat húzó félbőröndnyi felszerelést (aztán mellesleg gondolom a szerkómból is kiderült, hogy nem épp Sepultura törzsrajongó vagyok)

Mondták, hogy értik és elhiszik, de mivel előzetesen nem regisztráltattam magam, ezért jegyet kell vennem (így utólag persze vágom, de akkoriban még naivabb elképzeléseim voltak erről)

Szóval jegy kétezernégyszázért. A teljes igazsághoz tartozik az is, hogy azért jó fejek voltak, mert útravalóul kaptam tőlük egy hamubasült sajtókártyát, aminek birtokában halandó rokkerek elől elzárt területre is bemehettem – értsd, a nagyszínpad mögé. Ezzel érdemben élni mondjuk nem tudtam, mert gyakorlatilag egy hasznavehető fotót sem készítettem ott, de ilyen helyen azelőtt még nem jártam, így legalább elfoglaltam magam az újdonság és kiváltságom – egyébként könnyűnek találtatott – tudatával.

Szóval miután becsekkoltam, jártam egy kört, de mivel fesztivál léptékkel nézve meglehetősen miniatűr dzsembirról van szó, ezért ezzel csakhamar végeztem is. Aztán mivel a buli amúgy is épp üresjáratot tartott, érdemi látnivaló híján lesétáltam a tóra, ahol aztán ez a kép is készült.

(Újra)talált képek tárháza I.

2010-02-24T22:52:00.000+01:00

Ahogy az előző post végén "folyt. köv." ráutaló fordulattal már sejtetni engedtem, töltenék még fel néhányat merevlemezem pucolása közben talált fotóimból.

Az előzőkben természetfotókkal hakniztam és egyelőre ezekkel is folytatnám.

Elsőként mindjárt itt van ez a kép, amit Istivel és Sim-el közös fotós kiránduláson követtem el.

A helyszín Szigetvártól néhány kilométerre található Nagydobsza.

Hajnalban indultunk, mire odaértünk épp pitymallott. Jó nagy böszme mező terült előttünk, amihez képest mi meglehetősen kényelmesen slattyogtunk rajta keresztül. A Nap azonban olyan zavarba ejtő sebeséggel emelkedett, hogy a végén már homlokizzadva kellett keresztülcsörtetnünk a félméteres susnyásban, amire végre sikerült komolyan vehető lőtávolba érnünk.

Az égiek néhány kockát engedélyeztek is nekünk, aztán egy ormótlan nagy felhő úszott be a Nap elé (a kép épp ezt a pillanatot ábrázolja). Mozogni bezzeg csak addig mozgott amíg odaért, utána - mint aki jól végezte dolgát - ott is maradt és onnan aztán egy métert se. Ezzel éreztük, hogy a tájképezésről akkor nagyjából ennyit.
Kínunkban egy darabig még tébláboltunk, aztán jobb ötlet híjján makrózással próbálkoztunk - szerény végeredménnyel.

Ha őszinte akarok lenni, akkor az alábbi kép elkészültében kevés érdemem volt. Na jó, persze én lőttem, de itt nagyjából ki is merült a közreműködésem. Sindler Ata barátom ugyanis már jó ideje járkált ki a Melegmányi-völgybe fotózni. Egy alkalommal aztán én is vele tartottam. Épp békákra ment, meg páfrányra. Mármint az alábbira, amit azt megelőzően - a mellékelt ábra szerint - szépen be is rendezett a patak kellős közepébe, növényestül, fatönköstül, minivízesésestül.

Nekem teleobim akkoriban még nem volt, úgyhogy kölcsönkértem (na tessék, még esse :) Ata Sigma 170-500-át, beácsorogtam a patakba és szépen lefotóztam, amit előttem ilyen szépen elrendeztek.

Az alábbi fotó a fentiekhez képest kissé kakukkojás, mert a növények (és macska) persze alapvetően természetközeliek, a járdaszegély azonban már kevésbé. A levelek azért szép színesek, na! :) A tömbház előtt a macsek ott pihentette a fenekét a dús avarban, sütkérezett és szemmel láthatólag nem nagyon akart tudomást venni rólam. Aztán hosszas pisszegés után nagy duzzogva csak odafordult felém, bár a tekintetéből ítélve nem volt valami nagy véleménye a ténykedésemről..

Digitális mederkotrás

2010-02-23T20:06:00.000+01:00

Akárhányszor új merevlemezt hegesztettem a gépembe, a hirtelen ölembe zuhant gigabájtoktól megrészegülve még elképzelni is alig tudtam, hogy valaha be fog telni.

(aztán persze csak betelik, és akkor aztán jöhet az újabb..ami most aztán télleg sose..:S )

Így jártam legutóbb is. Miután az új mentéseknek már pajszerrel is alig tudtam helyet szorítani, lépnem kellett. Az újabb beszerzésnek azonban ezúttal egy alapos adatszanálással akartam elejét venni.

Nagy buzgalommal el is kezdtem dilitelgetni a gépemen évek óta elfekvő fölösleges állományokat. Serényen küldtem a lomtárba az ilyen-olyan fájlokat, ezzel azonban csak lohasztóan kevés helyet sikerült kinyernem, ezért gondoltam egy merészet és az évek óta tárolgatott fotóimat vettem elő.

Közel öt évnyi, több tízezernyirre rúgó képmennyiséget kellett átgereblyéznem, ami gigászi feladatnak tűnt és jó időre stipistopiztam is vele a szabadidőm, ráadásul csak ott munkált bennem a fotós ember reflexe, amely csak nehéz szívvel törli a már elkészült képeit..

Aztán végül csak felülkerekedett bennem a ráció, elővettem kritikus vénám és harctéri sebész módjára kezdtem tizedelni a wincseszteren tornyosuló pixelhalmokat.

Ami vacak fotó, ment a levesbe. Meghagyni csak legjobban sikerülteket, meg legfeljebb néhány emlékképet hagytam meg. A szabad bájtok mindeközben örvendetes ütemben gyarapodtak. Kiváltképp, amikor a ~~böhöm~~ raw fájlokat produkáló 5D MkII-vel készült képekhez értem. Szinte minden képtörlés után éreztem, hogy fellélegzik a rendszer.

Egyébként ez a helyfelszabadítósdi egyúttal izgalmas öntrip is volt. Tanulságos volt látni, hogy milyen képeket és, hogyan fotóztam 5, 3 vagy két évvel ezelőtt, és ehhez képest milyenek készülnek most.

Aztán az áramvonalasítás melléktermékeként egy csomó olyan képbe is belebotlottam, amik mellett anno simán elléptem, most meg valamiért megtetszettek. Ezekből a képekből válogatok ide néhányat.

Ez a három kép Plitvicén készült még 2006 őszén. Amolyan impresszionista snapshotok.

Ez pedig egy évvel korábban, 2005-ben:

Folyt. köv.

Sajtófotó 2010

2010-02-21T13:08:00.000+01:00

Mostanában ritkán szoktam pályázni, a Sajtófotó legutóbbi kiírására azonban úgy döntöttem küldök be néhány fotót. 2008-ban nem pályáztam - nem igen volt mivel -, de tavalyra összeállt a disznóvágásról és az utánpótláskorú focistákról készült sorozatom, amelyekről azért halványan éreztem, hogy lehet némi keresnivalójuk.

A disznóöléses képeken sokat tipródtam. Több tucatnyi fotóból kellett kiválasztanom a beküldendő tizet a válogatás pedig nagyon nehezen ment. Hosszas tépelődés után végül úgy döntöttem, hogy a sok különálló képet egy kisebb - a disznóölés egyes stációit ábrázoló - történetté rendezem. Így fel kellett áldoznom néhány jobban sikerült fotót (ráaádásul a fekvők mellé egy állót is beillesztettem), de a képek belső kohéziója miatt így talán egységesebbé vált a sorozat. Végül ezeket küldtem be:

A "Tréning" fedőnevű, a Kozármisleny SE utánpótlás focistáinak edzésésről készült fotókkal már nehezebb dolgom volt. Itt már magát a képanyagot sem éreztem annyira erősnek, a kiválasztottakból pedig sehogy sem akart egységes sorozat kerekedni. Sorozat helyett ezért inkább ettől a képtől reméltem, hogy befuthat.

Valójában meglehetősen hamar elvérzett, míg a sorozat a harmadik körig jutott.

Még decemberben küldtem be a képeket, aztán elég sűrű januárom volt, ezért kicsit meg is feledkeztem a pályázatról és csak a negyedik kör után néztem rá, hogy áll a dolog. Először nem a saját képeimmel kezdtem, hanem eéőbb átskubiztam a teljes pályázati anyagot.
Nagyon sok kitűnő kép volt, köztük több tucatnyi olyan, aminek gondolkodás nélkül odaadtam volna a díjat, ezért meglepetéssel vegyes örömmel tapasztaltam, hogy a társadalomábrázolás, dokumentarista kategóriában a disznóöléses sorozat (Böllérde) a döntőbe, a legjobb 5 sorozat közé jutott.

Átnéztem a többi döntőst is és meglepődtem, amikor az egyedi sport kategóriában az alábbi képemre bukkantam:

Elsőre nem tudtam mire vélni, mert ez a kép elvileg a sorozatban szerepelt. Már azt hittem én töltöttem fel rosszul, de aztán a fotós haverok felvilágosítottak, hogy a zsűri - élve jogával - valószínüleg kiemelte a képet a sorozatból.

Úrrá lett rajtam a lelkesedés és közel egy hétig, a zárószavazás végéig tartott a reménykedés, hogy talán...

Végül nem jött össze. Egyik sem nyert. Nem csak én, - Szabó Mártit kivéve - egyik amatőr sem. Helyettük a jól ismert nevek taroltak. Hogy ez jelent-e valamit, nem tudom. Egy ilyen szavazás meglehetősen szubjektív, és azt is el kell ismernem a végső nyertesek jó fotókkal nyertek.

Csalódott leginkább amiatt voltam, hogy az itt elért 5. hely tkp. fillérre annyit ér, mint a hetvenharmadik.
Persze azért próbáltam a pozitív oldaláról közelíteni. Egy néhány éve még kompakttal kattogtató amatőr - ha csak virtuálisan is - képes megszorongatni a profikat. Ez nem rossz dolog. Talán jövőre...

Blognyitó

2009-10-09T10:25:00.000+02:00

Blog. Megint. Sokadszor. Majd talán most..