Igazán nem tehetek róla, de Shakespeare
meg gyilkolászós dráma ide vagy oda, ha meghallom, azt a szót, hogy
Othello, nekem mindig rötyögnöm kell, mert első gondolatra akaratlanul is az
alábbi anekdota ugrik be róla:
"Az Othello-t játszó színész
fojtogatni kezdte Desdemonát, mikor döbbenten hallotta meg, hogy művésznő
kollégája a pillanatnyi csendben egy hangos pukit eresztett el. A színész
ijedten sandított a nézők felé. Kétségtelenül meghallották. Gyorsan menteni
akarta a helyzetet, ezért így kiáltott:"Te céda, hát még hörögsz
is?!"
Mi tagadás, kínos egy malőr, mindenesetre
az általam fotózott Othello előadáson ilyesmivel nemigen kellett számolni.
Egyrészt nem színdarab, hanem balett volt, másrészt (szigorúan feltéve, de meg
nem engedve) az esetleges oda nem illő felhangokat a kellően hangos zene amúgy jótékonyan annulálhatta.
A szóban forgó darab egyébként a Pécsi
Balett repertoárján
szerepelt. Az előadást már jó előre kiszúrtam a műsortervben, kedvelem ugyanis
a táncfotókat. Sőt, ha igazán őszinte akarok lenni, akkor a színpadi fotós
műfajok közül, határozottan az egyetlen, amire (úgy fotósként, mint fotót
nézőként) rezonálni tudok.
Azon melegében írtam is egy mélt a
színháznak, hogy megérdeklődjem, van-e fotózási lehetőség. Abszolút készségesek
és jó fejek voltak, és mindjárt meg is adták azt az időpontot, amikor fotózásra
érdemes jelmezes próba adódik. Szerencsémre nem nagyon firtatták, hogy ki fia
borja vagyok, meg úgy különben is. Mert hát lássuk be, magyarárazatként a
műkedvelő hobbifotós a jorubafoto.eu-ról sokaknak azért elég karcsú
érv lett volna. Mondom én, hogy jó fejek voltak, na!
A próba napján aztán előkotortam a
felszerelést (váz + tele) és elbattyogtam táncfotózni. Érkezéskor aztán
kiderült, hogy maga a próba csak jó óra múlva kezdődik. Nem örültem. Az ugyan nem volt egészen világos, hogy
vajon az e-mailben értettük-e félre egymást, esetleg technikai (vagy más, nemtom) malőr
jött közbe, de a lényegen már amúgy sem sokat változtatott volna, úgyhogy nem
firtattam tovább a dolgot.
A létszámon felüli órát nem volt
kedvem együltőhelyben kihordani, ugyanakkor hazamenni sem volt
már érdemes, úgyhogy jobb híján színház környéki séta mellett döntöttem. Egy
darabig csak lézengtem, de aztán bóklászás közepette eszembe jutott a szellentő
céda, meg a szűkgatyás mór döbbent fekete képe, amiről egy gondolati
bakugrással eszembe jutott mindjárt az is, hogy társaságban micsoda derültséget
szokott az kelteni, amikor kiderül, hogy egy rövid ideig én is balettoztam.
Az ilyenkor kitörő elemi erejű röhögést
az sem igazán csillapítja, amikor hozzáteszem, azt a mentőnek szánt körülményt,
hogy akkoriban azért még eléggé gyerek voltam.
Mi tagadás, ha elképzelem magam, ahogy
talpig spandexban spiccezek, még nekem is vihognom kell. Így értem aztán vissza
a színházhoz, ahol a portás értetlenül nézett rám és nem nagyon értette, min is
kuncogok.
Táncfotóban az a külön izgalom, hogy ha
nem ismerjük előre a darabot - és rendszerint nem ismerjük - akkor
minden pillanat meglepi. A fene se tudja mi jön éppen, de ha szerencsénk
van, és nem voltunk nagyon ügyetlenek sem (ebben a sorrendben), akkor a
végén egész jó dolgok jöhetnek ki.
De addig is a tánc folyik, a fotós
meg a végtelenített mozdulathalomból megpróbálja kikattintani
a fotogénebb pillanatokat (az ilyenkor felszökő selejt-arány is
mutatja, hogy ez néha sikerül, néha meg nem) Közben figyel a fényre meg
bobekel a beállításokkal. Mindezt persze egy lyukon keresztül.
Nem csoda, hogyha előadás után izgatottan
megkérdezik tőlem, hogy "Na,
milyen volt?", akkor hosszú másodpercekig gondolkodom, végül
homlokráncolva kibököm, hogy fogalmam sincs. Ilyenkor valahogy fotó-üzemmódba
vált az agyam ezért csak kiragadott képekre, meg momentumokra emlékszem, és akárhogy erőlködöm
ebből a sztori azért csak elég hézagosan áll össze. Így volt ezúttal is. Pedig a
képeket utólag elnézve, érdekes előadás lehetett, úgyhogy lehet, megnézem majd
gép nélkül is...fojtogatós nagyjelenetnél meg élénken figyelek majd mit nűvel a
"céda". :)
